Nem hívott senki...

Mennyire múlik a sorsunk a döntéseinken, és mennyire határozzák meg a körülmények? Egy döntésünkkel mennyire helyezzük kényszerpályára magunkat?

Mint majdnem mindenki először én is az általános iskola befejezésekor kerültem döntési helyzetbe és egyúttal döntéskényszerbe is. - Ha válaszúthoz érkezünk egyben döntéskényszerbe is kerülünk, pedig sokszor szívesen lemondanánk a döntésről, későbbre halasztanánk, de nem sokáig ácsorogni az utcasarkon.- Sok választási lehetőségem nem volt, vagy elfogadom a felkínált lehetőséget, és megyek Pestre szakközépiskolába, vagy valamilyen szakmunkásképző, esetleg valamilyen technikum, gimnáziumról szó sem lehetett, igazából én sem törekedtem oda.

A következő válaszút nem az volt, hogy milyen egyetemre menjek, hanem, hogy egyáltalán menjek-e. Nem kis ellenállást kellett legyőznöm. Ahhoz már nem volt bátorságom, hogy egyúttal pályát is módosítsak, esélyem sem sok volt így maradt a gépészet.

Fontos döntés volt, amikor ösztöndíj szereződést kötöttem Zalaegerszegre. Ezzel sikerült magamat anyagilag függetleníteni, és egyúttal újabb kényszerpályára helyezni.

Egy életre szóló döntés volt, amikor megismertem Picit, és elfogadtam őt.

Fontos döntés volt, amikor elhatároztuk, örökbe fogadunk egy gyereket.

Félve, de belevágtunk a lakásépítésbe, és jogos volt az aggodalom, sokszor éreztük úgy, hogy meghaladja az erőnket.

Azóta csak megyünk egyenesen előre, néha visszanézve megtett útra, de nem térünk le a kijelöltnek hitt útról.