Nehogy már kimaradjak belőle :D
Korán érkezett. Volt még vagy húsz perc a vonat érkezéséig. A feleségét várta. Évek óta nem járt már az állomáson. Vasárnap délután csak néhány ember lézengett. Így emberek nélkül még inkább feltűnt az épület lepusztultsága. Emlékeiben úgy élt az épület, mint ahol állandóan zajlott az élet, nyüzsögtek az emberek. Végigolvasta az érkező és induló vonatok tábláját. Céltalanul lődörögni kezdett. A restiből zaj szűrődött ki. Nahát, ez még működik. Benézett a nyitott ajtón, az egyik pultnál álló férfit ismerősnek találta, de fogalma sem volt honnan. A férfi is ránézett, széles mosollyal üdvözölte, odament hozzá.
— Szia. Na, nem ismersz meg? Hát én vagyok a Madár. Látod én mingyár megismertelek.
Oh igen, a Madár. De rég volt, van vagy negyven éve. Osztálytársak voltak az általánosban. Mindketten szerelmesek voltak Vicába, aki akkor a Madárt választotta, de csak néhány hónapig tartó kamasz kapcsolat volt. Vajon mi van most Vicával? Elváltak az útjaik. Madárral is csak nagyon ritkán futott össze, akkor is csak üdvözölték egymást, és rohantak, de ez is már vagy húsz éve utoljára. Persze néha azért hallott róla. Megnősült, építettek egy házat, még egészen el sem készült, amikor ott hagyta a felesége, a házat is el kellett adni, hogy osztozkodni tudjanak.
— Fizetsz egy sört.
Jaj istenem! Magának csak egy kólát kér, szabadkozik, hogy autóval van. Néhány semmitmondó kérdés és válasz után elakad a társalgás. A hangosbemondó jelzi a vonat érkezését. Madárnak kér még egy sört, és sietve elbúcsúzik.
