Eg kicsit hosszúra sikerült eszmefuttatás a színházról
Eg kicsit hosszúra sikerült eszmefuttatás a színházról
Missicu kérdezte nemrég, - teljesen jogosan – volt-e olyan színházi előadás, ami igazán tetszett nekem. Akkor néhány szóban válaszoltam, megpróbálom most részletesebben kifejteni, miért ritka kivétel, hogy valami maradéktalanul tetszik, és ha nem, miért igen.
Viszonylag későn kerültem először „igazi” színházba. Gércén legfeljebb a helyi önkéntes tűzoltók előadásában bemutatott „színdarabokat” láthattam, illetve szereplője voltam az iskolai előadásoknak. Igen tudom, nem sok köze volt a színházhoz ezeknek a gércei kultúrház színpadán előadott jeleneteknek, de volt függöny, rivalda, közönség, taps... És még gázsi is! :DD
Nem emlékszem már mi volt az első előadás, amit láttam. Nem is én döntöttem el, hogy mit nézek meg, a suliban szervezték a színházlátogatásokat, néha önkéntesen, néha kötelezően. Az iskolai közönségszervezőn múlott, mit tart érdemesnek megmutatni a tanulóifjúságnak, vagy mire tudott jegyet szerezni, vagy mi volt neki is kötelező. Volt sok felejtős előadás is, annyira, hogy már semmi nem rémlik belőlük. Biztos, hogy az első látott darabok között volt az azóta már legendává nemesedett Gábor Miklós játszotta Hamlet, amiről akkor még persze fogalmam sem volt, hogy én most egy eljövendő legendát látok, valami azért mégis lehetett benne, amiért megmaradt az emlékezetemben. Ugyancsak emlékezetes előadás volt a Tóték, ami először inkább zavarbaejtő volt, de a hatására kezdtem el Örkényt olvasni. Aztán egyre inkább az alternatívnak számító színházak kezdtek érdekelni: Egyetemi Színpad (Universitas), Szkéné, Huszonötödik Színház. A kollégiumban is elég sok alternatív társulat megfordult (a Stúdió K is). Zalaegerszegre kerülve nem sok választási lehetőségem volt, azt nézhettem, amit játszottak. Szerencsére akkoriban a kaposvári színház rendszeres vendégszereplő volt, ekkor váltak országosan is ismertté, nem kevés politikai botránnyal, de politikai áthallások nélkül is figyelemre méltó előadásaik voltak. És 1982 óta van a városnak saját színháza.
Ez volt a klasszikus bohózatokra (is) jellemző hosszú és unalmas expozíció, egy kis fingó versennyel lehetett volna színesíteni, de Obsidiantól távol állnak az ilyen altesti poénok.
A színház nem a díszletről szól
Lehet az Ember tragédiájából színes, szélesvásznú történelmi revüt csinálni, csak éppen a lényeg veszne el. Persze a Macskák nem működne látványos díszletek nélkül, de az egy más műfaj, ott a látvány (is) a lényeg. Általában a jelzésszerű díszleteket szeretem, ami teret enged a fantáziának. Kafka regényében elhiszem, hogy a Kastély elérhetetlen, de amikor a filmen megjelenik fizikai valójában, nem értem, miért ne lehetne odamenni.
A színésznek el kell játszani a díszletet is.
A színház nem színészről szól.
Volt mostanában egy reklám, amiben egy úr a nézőtérről szétzilál egy előadást. Az illető színész végre megtalálta a hozzáillő szerepet, folyamatosan ezt csinálta a színpadon. Lehet valaki harsány, ha a szerep elviseli, de tudjon háttérben is maradni, ha arra van szükség. Jó ha bejön a poén, de lépjen tovább, mert nem róla szól a darab. Lehet mélyen átélt, lehet távolságtartó, lehet harsány, lehet visszafogott, de a színész ne tolakodjon a szerep elé.
A színház nem a rendezőről szól.
Ha megláttam egy bizonyos rendező nevét a színlapon, biztosra vehettem, a darab úgy fog kezdődni, valaki lassított felvétel szerű mozgással átvonul a színpadon. Lehet, hogy egyszer ez jó ötlet volt, még többletjelentést is hordozhatott, de idővel kiüresedett panellé vált, amihez mégis rögeszmésen ragaszkodott. Természetesen szükség van rendezőre, és nem csak közlekedési rendőr szerepe van, de ne is csak a saját rögeszmét erőltesse rá mindenre.
A színház nem a leírt szövegről szól.
Persze az az alapja, és nem árt, ha a nagy része úgy hangzik el, vagy egyáltalán elhangzik, ahogy le van írva. Az előadott darab mégsem lehet sohasem azonos a leírt darabbal. Akkor nem is kéne előadni, elég lenne elolvasni.
Zene.
Sokáig kimondottan zavart, ha dalra fakadtak a színpadon. Egy operánál még csak elmegy.:DD Valamennyire már megbarátkoztam vele, sőt vannak olyan zenés darabok, amiket kifejezetten kedvelek. Nem sok. Most is gyanakodva fogadom, ha valamit megmusicalesítenek. Volt jó pár szörnyű kísérlet. Az is baj, hogy néha a színészeket is zavarja. Amikor énekelni kezd, lecövekel, és vigyázzba vágja magát. Vagy zenés részek alatt lubickol, de a prózai részekben minden mondata hamis. Akár még egy operettből is lehetne igazi színházat csinálni, de ritka kivételtől eltekintve nem is törekednek rá. A kivételek között van a kaposvári színház (legalábbis az a régi, amit ismertem. A Nebáncsvirágból is – ami egy igazán habkönnyű darab – sikerült olyan előadást csinálniuk, amit a tévé késő éjszaka, csak felnőtteknek megjelöléssel adott le.
No, most már jól összekavartam mindent, ennyi bonyodalom után következhetne egy moralizáló végkifejlet, de az most elmarad.
De még mindig nem tudjuk, mi tetszik Obsidiannak a színházban. Végül is nem vagyok annyira válogatós. Sok mindent elfogadok, ha a végén elhangzik az a különös melódia (Karinthy: A cirkusz), akkor minden rendben van. Persze ez nem tart vissza attól, hogy ironikus megjegyzéseket tegyek a sok hókuszpókuszra.
És bízom benne, hogy nem leszek süket meghallani azt a bizonyos melódiát.
