Az első találkozásom Örkénnyel még középiskolásként a Tóték volt, a Thália színház előadásában. Igazából nem is tetszett, nagyon más volt, mint az addigi színházi élményeim, valahogy mégis nagy hatással volt rám. Hamarosan megjelentek az első Egyperces novellák, és eldőlt, Örkény rajongója lettem. Így aztán, amikor bevonultam katonának, és alaktanya könyvtárában találtam egy Örkény elbeszélés kötetet, azonnal kikölcsönöztem. Valamikor az ötvenes években jelent meg, és alig bírtam végig olvasni, annyira nem  tetszett.

Az általam szintén nemrég olvasott, Időrendben című, 1971-ben megjelent novellaválogatás fülszövegében ezt írta Örkény:

„Elcsodálkoztam, amikor kézbe vettem kezdő koromból megmaradt novelláimat. Amit már akkor – harminc évvel ezelőtt – elég jól tudtam, azt húsz évvel később mintha elfelejtettem volna, s csak nagyon lassan roppant fáradságosan tanultam meg újra.”

(Azért ebből a kötetből az is kiderült, születtek azért az ötvenes években is vállalható írásai, és igaza volt Varga Imrének, amikor a második Kossuth díja átadásakor azt mondta Örkénynek, az elsőt is megérdemelte.)

A Búcsú Örkény István életmű sorozatának pótkötete, elvileg a meg nem jelent írásait tartalmazza.

Olvasva ezeket az írásokat, meg merem kockáztatni azt a kijelentést, nem azért nem jelentek meg, mert nem ütnek meg egy bizonyos szintet.

Egy részlet a Búcsú (London, 1938) című írásból:

„A nő egy operettet akart venni, amelyben két tenor ária van és egy rövid szerep egy egy idomított fóka számára. Mert a társulatnak van tenoristája, Jeans, és van egy bizonyos fókája, a Tamás. Russel úr a Három a kislány-t ajánlott, végre egy fókát be lehet szúrni akárhová.”

A kötetben szereplő háború előtt született írások többségére jellemző ez a – engem leginkább Rejtő Jenőre emlékeztető –  hangvétel.

Vajon hogyan írt volna Rejtő, ha túlélte volna a háborút?

Ennek a novellának párja a Búcsú (Párizs, 1939), ami megjelent a már említett Időrendben kötetben, erre céloztam, amikor azt írtam, elvileg meg nem jelent írásokat tartalmaz. Radnóti Zsuzsa utószavából kiderül, valóban megjelent válogatás kötetekben is, de összetartozónak érezték a londoni Búcsúval.

A hangvétel itt is hasonló, de már sokkal keserűbb.

A befejező mondata:

„Mi pedig belerohantunk a fekete éjszakába, melyben szaporán és ijesztően hangzott a kerekek ütemes géppuskaropogása.”

A kötet végén megjelennek a korai egyperces novellák is, melyek semmivel nem gyengébbek, mint a későbbiek.