Nehezen szántam rá magam az elolvasására. Nem egyszerű olvasóként átélni egy másik ember (aki az egyik legnagyobb magyar író, és akit nagyon szeretek, és igazán nem akarom magamat hozzámérni, de sokszor úgy éreztem, helyettem írta, amit írt) halálos betegségét. És a rák egyáltalán nem jó kezdőszó. Egy Robin Cook regényben talán igen, de ez mégiscsak egy napló, ami a valóságot próbálja leírni, és bár az író, amikor elkezdte írni a naplót még nem tudta pontosan, mekkora a baj, amire kezembe került a könyv, már pontosan lehetett tudni a tragikus véget.

A fentiek ellenére olvasás közben egyáltalán nem hatott rám nyomasztóan a szöveg, sőt be kell vallanom, nagyon jól szórakoztam, és még az is többször előfordult, hogy hangosan fölnevettem.  (Ontológiai derű, vagy rossz szójátékkal, onkológiai derű?) Mert mégiscsak egy nagyszerű íróról van szó, akinek nem elsősorban a betegségének krónikája a fontos., és naplóírás közben is író marad.

Mi a fontos?

Nem igazán jó kérdés.

Sok mindennel foglalkozik a a napló. Az emberek reakciója, amikor megtudják, hogy az író rákos.  Nemcsak nekem nehéz tudomásul venni, hogy valaki, aki hozzánk közel áll súlyos beteg.

Természetesen nem marad ki a politika sem, a menekültek helyzete, és velük való bánásmód. Reagál Dipold Pál rosszindulatú megnyilvánulására.

A napló magában foglal egy nagyszerű novellát is, Jan Kovalens történetét (Kovalens kötés), ami önálló novellaként is megjelent.

Elmélkedés a pina mondatba helyezésének lehetőségeiről.

És természetesen gondolatok Istenről, hitről, a világunkról, rólunk.

Néha kacagtató, néha megrendítő.

Egy mondat a könyvből:

„Túl lazában úgy mondanám, hogy az rendben, hogy meghalok (ki nem?), de hogy ne egyek-igyak kedvemre az tényleg rákúrás.”

És ezután rögtön következik egy szójáték a rákúrással. (A rák az úr, én csak cifra szolga.)

Mucinger, ügyes légy – órjást vesztesz el!

(E.P. becézi Mucingernek a saját hasnyálmirigy rákját.)