Igazából Othello Gyulaházán.
Igazából Othello Gyulaházán.
Szerdán színház. Náthás voltam (vagyok). Előtte éjjel rosszul aludtam, minden esély megvolt rá, hogy elalszom az előadáson. Valamikor láttam a tévében, még a hatvanas években. Akkor nem igazán tetszett. Talán túl belterjesnek találtam, és nem is az én műfajom volt. Most sem igazán, de már mindenevő lettem.
Nyitókép. A szereplők „talpig operett”-ben. Hát akkor lazuljunk, nem fogok ellenállni, ha jön az álom.
Aztán elkezdtem élvezni. Ahogy egymásba fonódik a magánélet, a színház és játszott darab. Arra is rájöhetünk közben, ötven év alatt nem sok minden változott. A színház mindig annak a kegyeit keresi, akitől a pénzt kapja, de nem feledkezhet meg a közönségről sem, mert nélküle nem létezik.
A végére megnyugodhatunk, a színész a színpadon – a felfokozott várakozások ellenére (igen, már ötven éve is a botrány volt a legjobb reklám) – nem féltékeny férjként, hanem a szerepe szerint Othelloként jelenik meg. Amikor a valóság egy szerelmes tűzoltó képében mégiscsak betör a színpadra, a magánélet is színházzá válik, operettben feloldva. Annak idején talán az is egy ilyen dupla fenekű játék volt, hogy úgy játszunk operettet, hogy nem játszunk operettet.
Szokatlan módon nem volt semmi magamutogatás, semmi öncélú poénkodás. Ez talán a rendező érdeme.
