Martin Andersen Nexö: Hódító Pelle
Martin Andersen Nexö: Hódító Pelle
Részlet a fülszövegből:
„ A szocialista realizmus egyik nemzetközileg is legismertebb és legnagyobb alkotója önéletrajzi elemekből, saját tapasztalataiból építette fel a Pelle-tetralógiát, amelyben a dán szegényparasztság ipari proletariátussá alakulását ábrázolja.”
No, ez nem túl biztató, de nem adom fel ilyen könnyen.
Közben utána néztem, a regény utolsó része 1910-ben jelent meg. Akkor talán még nem is létezett a szocialista realizmus.
Vagy mégis?
Szigorúan időrendben, egy szálon fut a cselekmény. Pelle az abszolút főszereplő, minden másról csak rajta keresztül értesülünk. Ez az egyszerű szerkezet egyáltalán nem biztos, hogy megkönnyíti az olvasó dolgát. Van, amikor egy jelentéktelennek tűnő epizód szereplő több száz oldalnyi lappangás után válik Pelle életében meghatározó jelentőségűvé.
Az első részben Pelle az apjával Svédországból érkezik a szegénység elől menekülve egy dán szigetre, tele reménységgel és valami utópisztikus csodavárással. A csoda természetesen elmarad. Megismerhetjük a dán szegényparasztság életét. Nem idealizált módon, de nem is drámaian. A drámainak induló helyzetek ellaposodnak, vagy nincsenek igazán kibontva, kívül esnek Pelle látókörén. Pelle életét is kívülállóként szemlélhetjük, vágyairól, örömeiről, bánatairól nem sokat tudunk meg. Legfontosabb jellemzője talán, hogy minden áron meg akar felelni az elvárásoknak, minden helyzetből győztesen próbál kikerülni. A faluban két teljesen külön világot alkotnak a parasztok és a hajósok (halászok, tengerészek). Pelle az, aki gyerekként mindkét világban bizonyítani akar.
A második részben Pelle kamaszként elindul a városba, most is a csodavárás határát súroló reményekkel, de határozott cél nélkül. Teljesen a véletlenen múlik, hogy csizmadia inasnak áll. Más környezet, más értékrend, amihez alkalmazkodni kell. Azzal, hogy meg tudta fékezni a nagy bikát, a városban egyáltalán nem vív ki magának tiszteletet, inkább csak egy megmosolyogni való furcsaság. Pelle most is csak sodródik az eseményekkel, nem vele történnek a fontos dolgok. Néha felötlik az olvasóban, miért nem az Erőnek nevezett férfi például a főszereplő, akinek az élete sokkal érdekesebb, drámai fordulatokban gazdag és tragikus véget ér, de minderről csak Pelle szemszögéből értesülhetünk. Pellében kialakul egyfajta sorsközösség vállalás a szegényekkel. Megjelennek a „cucilisták” is, de csak mint valami zavaros fejű felforgatók, akik csak bajt csinálnak. Pellére inkább a jámboroknak nevezett társaság (vallási szekta?) van nagy hatással. Akkor is ők segítenek neki, amikor feladni látszik a küzdelmet, és alkoholizmusba menekül. Most már kevésbé csodaváróan, de újra nagyreményekkel elindul a fővárosba.
Ha itt véget érne a regény, senkinek eszébe sem jutna szocialista realizmusról beszélni vele kapcsolatban. Igazán hiányérzetünk sem támadna, a történet így is kerek egész, lezárt lenne, a folytatás lehetőségével. De nem ér véget.
A harmadik rész mintha más nyelven íródott volna. (A fordítója valóban más.) Pelle teljes vértezetben, osztályharcos öntudattal áll előttünk. Azonnal átlátja a kapitalista termelés lényegét, és tudja a tenni valókat. Egyre feljebb kerül a munkásmozgalmi hierarchiában, igazi munkás vezér lesz belőle. A magánéletét is a mozgalomnak rendeli alá. Végül győztes hadvezérként egy ostoba ügy miatt börtönbe kerül.
A negyedik rész a börtönből szabadulása után játszódik. Kapunk egy sor moralizálást, néhány ma már triviálisnak tűnő felismerést, és egy utópisztikus, közösségi tulajdonon alapuló tökéletes társadalom megvalósításába vetett hitet.
