E mesévé alakított tényeket azután az ország lakosainak egyik fele, kedve és hajlama szerint, elhiszi, a másik fele, éppoly szabadon, nem hiszi el. Ez az ellentét azonban, bár olykor a legvéresebb valósággal torolják meg egymáson, az országutak fáit végigakasztva a hitetlenkedőkkel, vagy éppen a hitetlenség nyilvános bevallására kényszerítve a leghivőbbeket, – merőben látszólagos és esetleges.
Mese a mesebeli országról
Vas Istvánnak és Szántó Piroskának
Mesebeli ország!
Nem fekszik se keletre, se nyugatra, se délre, se északra. Éghajlata nem kontinentális, de nem is tengeri, nem egyenlítői és nem sarkvidéki. Időszámítása – egészen a legújabb időkig, amikor lakóinak egy része tiszteletreméltó erőfeszítéseket tesz e helyzet megváltoztatására – a múltba helyezi a jelent, miképpen nyelve jelenidővel fejezi ki a jövőt.
A határain húzódó keskeny senkiföldek fényévnyi távolokat sűrítenek magukba. Az idegen, aki (a szokásos, a szokásostól éppen csak egy árnyalatnyira különböző formaságok között) átlépi valamelyik határát, (amely se nem nyugati, se nem északi, se nem keleti, se nem déli) észre sem veszi, hogy egy sajátos űrutazás résztvevőjévé lett, anélkül, hogy a ma már ismert eszközök igénybevételével kilépett volna a föld vonzóköréből. Nem veszi észre mindazon idő alatt sem, amelyet az országban (az ország népének hagyományos, a más népek körében tapasztalttól éppen csak egy árnyalatnyira eltérő vendégszeretetét élvezve) eltölt. Nem veszik észre az ország lakosai sem, akik földjüket nem a világban közkeletű nevén,Mesebeliországnak, hanem nyelvük sajátságosan képletes természete szerint hol Tejjelmézzelfolyókánaánnak, hol Vadugarnak nevezik. Úgy tetszik, ez a két kifejezés, amelynek megfelelői más nyelveken éles ellentétet képeznek, számukra egy és ugyanazon jelentéssel bír. Ez az első, ami az ország utasának (jött légyen akár keletről, akár nyugatról, akár délről, akár északról) feltűnik; mivelhogy, hasztalan igyekszik a legtárgyilagosabb megfigyelésre, ami csak egy idegentől telhetik, sem tejet, sem mézet nem lát csorogni a kutakból, de töretlen pusztaságot sem talál többet a más általa látott tájakon fellelhetőnél.
Ami azonban igazán és végképp a meglepetés erejével hat az ország utasára, aki keletről vagy nyugatról, délről vagy északról érkezvén, a világ sorsáért való természetes aggódást hordozza magában, az, hogy Mesebeliország lakosai nem ismerik a félelmet.
Feltehetőleg nem ismerték már a kutyafejű tatárok megjelenésének, majd a puskapor feltalálásának korában sem, bizonyosan nem ismerik azonban az új tűzsárkányok feltűnése idején, amelyeknek puszta lehellete éppen hétezerbilliószorta pusztítóbb a puskapornál. Ha történelmüket, amelyre büszkék, az általuk ugyan nem számlált évszázadokban és évezredekben, amennyire tudni lehet, nem kerülték is el a föld legtöbb pontját időnként katasztrófába döntő járványok és háborúk, a rajtuk átzúduló nyavalyák és idegen hordák egytől mégis megkímélték őket: e csapások tudomásulvételétől.
Kicsi ország, mit árthatnak neki ezek a mérhetetlenül nagy erők? – gondolják talán. Mert valamit csak gondolniuk kell – gondolja a délről, nyugatról, északról, vagy keletről érkezett, aki megszokta, hogy a föld délkörei, bak- és ráktérítője mentén, ha sokféleképpen is, valamiképpen mindenütt az emberi agynak ezzel a sajátos működésével igyekeznek kihámozni a bennük és köröttük burjánzó, az általuk teremtett és őket elborító események magvát. Már ebből is látszik, hogy úti térképén még nem sikerült betájolnia a helyet, ahová érkezett, és kellemes közérzete ellenére sem sikerült alkalmazkodnia az itt uralkodó éghajlathoz, amely, ismételni kell, se nem tengeri, se nem szárazföldi, se nem sarkköri, se nem délszaki. Már ebből is látszik, nem gondolta át, hogy Mesebeliország, mint a neve is mutatja, a mesék országa, mesékkel táplálkozik, mesékből tájékozódik és mesékben gondolkodik. Sajátos készülékein, melyek csakoly bonyolultak, mint az új meg új szerkezetek bárhol a világban, mesévé alakítja át az északról, nyugatról, keletről és délről érkező valóság-hullámokat. Midőn délen és keleten, nyugaton és északon, bámulatos új felfedezésektől vezéreltetve, a tudósok soselátott megfigyelőállomásokat építettek, az űrbe kiküldött első hírnökeik útjának minél pontosabb nyomonkísérésére, Mesebeliországban a mesélők, érezvén, hogy immár nem hagyatkozhatnak ösztönös kedvükre és képességeikre, soselátott szerkezeteket állítottak össze, a világ minden táján észlelhető értesülések azonnali mesélhetővé változtatására. E mesévé alakított tényeket azután az ország lakosainak egyik fele, kedve és hajlama szerint, elhiszi, a másik fele, éppoly szabadon, nem hiszi el. Ez az ellentét azonban, bár olykor a legvéresebb valósággal torolják meg egymáson, az országutak fáit végigakasztva a hitetlenkedőkkel, vagy éppen a hitetlenség nyilvános bevallására kényszerítve a leghivőbbeket, – merőben látszólagos és esetleges. Az egyetlen lényeges dologban – a tények meseszerűségében és a mese tényében, ami országuk támasza és talpköve, vérszerződése és aranybullája egyben – bámulatos egyetértés uralkodik.
Hol volt, hol nem volt – kezdi utazásáról szóló elbeszélését a keleti, nyugati, déli vagy északi hazájába megtért idegen, aki vasúton, gépkocsin vagy repülőgépen visszafelé is sértetlenül megtette az űri utat, amelyhez másutt a legmodernebb s az emberek óriás többsége számára ma még hozzáférhetetlen közlekedési eszközök szükségesek. Hol volt, hol nem volt – kezdi, de szándékosan határozottnak kívánt szavaiból is világosan kitetszik hallgatói számára, hogy nem tudja, hol is volt valójában.
Pedig még arról a tétova sejtéséről is be szeretett volna számolni, hogy az ország lakói közül egyesekben furcsa változás nyomai tapasztalhatók. Vannak, akik a hol-volt – hol-nem-volt hagyományos, álmatag befejezett múltja helyébe merészen egyre inkább odaállítják a lesz-vagy-nem-lesz nyílt, drámai jövőidejét.
(Somlyó György)