A többi politika, piszkos,
lehangoló, kisstílű hecc.

ORBÁN OTTÓ: Ars politica

Költő vagyok, mi érdekelne,
ha nem a költészet maga?
A névtelen megénekelve,
a szó husa, teste, íze, szaga.

Az élet anyaga. Ha biztos
nem is, otthon ebben lehetsz.

Az igazi és a valódi
mosléknak döntött kotyvalék.
Rabló eszmék lólába lóg ki
a zsákból, mellyel e fényes kor lelép,

mert viszi magával eladni a szajrét –
s reményével majd mást hiteget,
hogy „az ifjúság megéri azt még…” –
utópiáit, a vakhiteket.

Csakhogy lehet úgy is, hogy nincs „Újra kezdjük!”,
van úgy, hogy nincs mit kezdeni,
a csillagok nem állnak együtt,
s nincs esélyünk, csak veszteni.

Most száz év csönd jön és sötétség?
Papírcsákó és máglyatűz?
És munkaeszközünk, a kétség
megőrül és ördögöt űz...?

A poklok a mennynek mattot adnak.
Az idő tapogat, mint a vak.
De nyelvünk hegyén megmaradtak
a mondatot alkotó szavak.

Én mondom, ez egy változó kor,
az ember hol nagy, hol parány.
Csillannánk meg csak, mint az óbor
egy új reneszánsz asztalán!