Semmi politika.

Semmi politika.

Szálinger Balázs: Köztársaság

Amikor nyáron megjelent a színház műsorterve, csak címmel jelezve a bemutatandó darabokat, megijedtem, valami aktuálpolitikai tézisdrámát próbálnak ránk sózni, ehhez képest akár kellemes meglepetés is lehetett volna az ókori Rómában – Róma alatt most a Római Birodalmat értve – játszódó történet. Kivételesen előzetesen semmi információt nem gyűjtöttem a darabról, így teljesen szűzen ültem be a nézőtérre, ami eléggé foghíjas volt és szünetben még fogyatkoztunk is.

„Caesar retorikai tanulmányok folytatása céljából Kr. e. 75-ben Rodoszra utazott, de útközben kilíkiai kalózok fogságába esett, akik váltságdíj ellenében akarták szabadon engedni. A kalózok 20 talentum aranyat követeltek érte, ő azonban ezen felháborodott, és 50 talentumban határozta meg saját értékét. (20 talentum egy szenátor, míg 50 talentum egy tekintélyes consul értéke volt). Mikor szabadon bocsátották, Caesar alaposan megfigyelte a kalózok búvóhelyét, majd flottát toborzott, melynek élén lerohanta a kalóztámaszpontot. A foglyokat Asia provincia helytartója börtönbe zárta, de Caesar enyhének találta az ítéletet, ezért Pergamonba, a provincia székhelyére ment, kihozatta a börtönből és keresztre feszíttette őket, ugyanis fogsága idején többször megígérte a kalózoknak, hogy így fog elbánni velük, de azok kinevették, mert azt hitték, hogy viccel.”
(Wikipedia)
A darab Caesar életének ezt az epizódját dolgozza fel. Előzetesen kaptunk egy számítógépes animációt Brutus születéséről, talán, hogy korban elhelyezze a nézőket, illetve asszociatív módon felidézze bennük Caesar sorsának beteljesedést. A színpadi játék eléggé vontatottan indul, nem lehet tudni, mi a szart akarnak a kalózok. Nem részletezem, de ez egészen szó szerint értendő. Jó negyedóra eltelik, mire azok a nézők, akik hozzám hasonlóan most találkoznak először a darabbal, tudják, ki kicsoda, és hogyan viszonyulnak egymáshoz.

A főszereplő kétségkívül Caesar, de az alaphelyzetből adódóan, ő az, akivel alig történik valami a darab során. még csak jellemfejlődésről sem beszélhetünk. Érdekes és szellemes, talán elgondolkodtató dialógusokat folytat a kiöregedett rockerre hajazó kalózvezérrel az államformákról. Caesar ekkor még a köztársasági eszme meggyőződéses híve, anélkül, hogy kiderülne, mit is takar ez az eszme. A kalózvezér szerint, a köztársaság lehet egy szép eszme, de a gyakorlatban működésképtelen, és bukásra van ítélve, szemben az ő közösségével, amely mintegy állam az államban működik, és ami engem első közelítésben egy hippi kommunára emlékeztet, ahol mindenki egyenlő, mindenki azt csinálja, amihez a legjobban ért, és minden közös. A vezér azért vezér, mert ő a vezetéshez ért legjobban. Vagy ő ért legjobban a vezetéshez. Ezt a gondolatot teszi magáévá Caesar, illetve továbbgondolva, ha mindenhez ő ért legjobban, mert önbizalomhiányban nem szenved, akkor mindent neki kell csinálnia. Természetesen a kalózok világáról is kiderül, semmi köze a szép elvekhez, vannak, akik egyenlőbbek, és csak az közös, amit vezér annak gondol. Igazából semmi nem az, aminek látszik. A tiszta szerelemről is kiderül, a fiú szexuális szolgálattal fizet az együttlétek megszervezéséért a dadusnak. Nem morális kifogásaim vannak, de a tragédiájukat így már nem tudom igazi tragédiaként átélni.
Hiába a kitűnő színészi játék, hiába a szellemes, elgondolkodtató dialógusok, hiába a sokkoló jelenetek, hiába a jelmeztelenség. Leköt, szórakoztat, elgondolkodtat, de nem érzem, hogy hozzám szólna.

Végül egy kérdés, - lehet, hogy nem egészen pontosan, csak az emlékezetemre hagyatkozom, amiben már én sem bízom – ami elhangzott a színpadon:

Miért tartják a férfiak annyira jó nőnek a háborút, hogy elhagyják érte a kedvesüket?