Azzal, hogy a pénz vált abszolút főszereplővé sok minden elsikkad.
„„Világéletemben mindig pénzre vágytam” – írja egy vallomásos novellájában Szép Ernő. És ki nem? Édesapám mondása kívánkozik ide: „Engem nem izgat a pénz. MEGNYUGTAT!” Szép Ernő életét is – mint ahogy sokunkét – végigkísérte a pénz utáni sóvárgás. Nem a felnőttes, beosztó, megfontolt, józan gondolatainkra utalok most, hanem az infantilisebb, álmodozó énünket szólítom meg. Nem azt a bölcset, aki szükségleteink és lehetőségeink kényes egyensúlyát megteremtve az anyagi világban vágyait értelmesen megmetszette. Nem! A minden emberre jellemző vidám és mámoros, végiggondolatlan és felelőtlen ábrándozást hívom tanúnak erre a komédiára, melynek címe: Vőlegény. Elvárunk tehát minden olyan nézőt, aki már elérkezett személyiségfejlődésének azon fokára, hogy nem szégyelli „alantas” vágyait a föníciaiak találmányával kapcsolatban, aki igenis ki meri mondani, hogy a pénz azért jó, ha van!”
Ezekkel a szavakkal ajánlja a rendező, Naszlady Éva, a darabot. Mint ebből is kiderül a z előadás főszereplője a pénz. A pénz, vagy annak hiánya motiválja a szereplőket, teremti a konfliktusokat, bonyolítja a cselekményt. Valamennyire talán jogosan, az alapkonfliktus valóban a pénz körül forog. Adott egy hölgy, aki egy leendő gazdag férj oldalán kívánná megtalálni a boldogságát, és adott a „vőlegény”, aki a várható hozományból próbálná rendezni az éltét. Mégis. Azzal, hogy a pénz vált abszolút főszereplővé sok minden elsikkad. Elsikkad a szerelem is, ami az előzmények ismeretében hihetetlen módon, mégiscsak mindent legyőz. Teljesen elsikkad a darab líraisága, ami ha megbújva is, része a darabnak, de csak az előadástól elvonatkoztatva, csak a szövegre koncentrálva fedezhetünk fel. És elsikkadnak maguk a szereplők is, hogy kicsodák ők pénz nélkül, hogy esetleg egy társ mellett képesek jobbá válni, feltámasztani jobbik énjüket.
A teljes első felvonást végig rohanják, és végig kiabálják, néha már követhetetlenül és érthetetlenül, és jó darabig nem is lehet tudni, mire ez a nagy izgalom. Igazából mellékes körülmény, hogy az ízlésem ellen való ez színházi harsányság, de itt már nem maradt lehetőség a fokozásra, nem volt helye az árnyalatoknak, és összemosta a szereplőket.
A polgári miliő lepusztultságát ferdén felrakott képekkel próbálták jelezni, ami elsősorban mégiscsak a rendetlenséget idézi. Jelezhetné persze a reménytelen beletörődést is a helyzetükbe, ha másfelől viszont nem ügyelnének a látszatra.
Azt a fajta kettősséget, hogy szerepet kell játszani a szerepben, egyedül Besenczi Árpád tudja úgy eljátszani, a családfő szerepében, hogy teljesen hitelesnek is látszik, a néző mégis tudja, most képmutat. Hibátlan még Wellmann György a vőlegény apjának szerepében, de neki nem kell képmutatnia, elég, ha a karaktert hozza. A többi szereplőnek nem igazán megy ez a játékmód.