„Amikor feltörte az ötödik pecsétet, az oltár alatt azoknak a lelkét láttam, akiket az Isten szaváért és tanúságtételükért öltek meg. Nagy szóval kiáltották, mondván: „Urunk, te szent és igaz, meddig vársz még az ítélettel? Mikor állsz bosszút a vérünkért a föld lakóin?” Mindannyian fehér ruhát kaptak, azzal, hogy egy kis ideig legyenek még türelemmel, míg teljessé nem lesz szolgatársaik és testvéreik száma, akiket szintén megölnek, akárcsak őket.”
Az ötödik pecsét a zalaegerszegi színházban.
Elvileg közismert, legalábbis a korosztályom számára, hisz Fábri Zoltán rendezésében nagysikerű és nagyhatású film is készült belőle, amit a tévékben mostanában is elővesznek időnként.
A darab egy baráti társaság kedélyes kocsmai beszélgetésével kezdődik. Szóba kerül a politika is, némi undorral és megvetéssel, – 1944-ben járunk, a nyilas terror idején – de a legfőbb probléma a töltött borjúszegy elkészítésének módja, különös tekintettel a téliszalámi szükségességéről a töltelékben.
Idecsöppen betérő vendégként Keszei úr (Szakály Aurél) a hadirokkant fényképész, akiről hamarosan kiderül, hogy küldetéstudata van. Ekkor teszi fel a talán sokak által ismert kérdést: Tomoceuszkakatiti vagy Gyugyu? Vagyis ha szabadon választhatnának, mik lennének: kegyetlen zsarnok vagy mindent eltűrő rabszolga?
Megválaszolhatatlan kérdés. Tudják ezt a szereplők is. Egyedül Keszei úr állítja, ő Gyugyut választaná. Hát persze, hogy hazudik.
Mellesleg azt is tudjuk, Gyugyu béketűrése nélkül nem létezhetne Tomoceuszkakatiti sem.
Mint azt a civilruhás (Sztarenki Pál) ki is fejti, el kell venni az emberek önbecsülését, és akkor a hatalom engedelmes bábjaivá válnak. Ezt a megismert baráti társaság tagjain próbálja demonstrálni, akiket Keszei úr jelentett fel. És kérdés itt élet vagy halál kérdésévé válik. Saját élete védelmében egyikük sem hajlandó lealjasulni, elveszítve ezáltal az önbecsülését, inkább a halált választják. Egyedül Gyuricza úr teljesíti a feltételt, de neki nem a saját élete fontos, hanem olyan gyerekeké, akiknek a puszta létezésük is halálos bűnnek számít.
„Mekkorára kell nőni az embernek ahhoz, hogy megöljék?”
Talán mégsem olyan könnyű bábokat csinálni az emberekből.
Tudom egyre nő az ingerküszöb, és néha sokkolni kell a nézőket a megfelelő hatás érdekében. Mégis. Sokan gyomorforgatóan naturalistának éreztek egyes jeleneteket. Jól lehet, a film is hasonló volt, mégis másképp hat valami élőben a színpadon, mint a filmvásznon. Persze nem kell finomkodni, deez így mégis elriasztja a nézők egy részét, akik esetleg értő nézők lehetnének.