„Bus donna barna balkonon
mereng a bibor alkonyon.”
Ezek a verssorok jutottak eszembe Pátkai Rozina első dalát, egy spanyol balladát, hallgatva a zalaegerszegi jazzszerda sorozat legutóbbi koncertjén, de félrevezető ezt így az írás mottójának kitenni, mert Pátkai Rozinából az egész műsor alatt sugárzott az életöröm, akkor is, amikor éppen egy-egy szomorú dalt adott elő.
A koncert egy instrumentális számmal kezdődött, ráhangolva a közönséget a műsorra, és lehetőséget adott a zenészeknek (Tóth Mátyás gitár, Pecze Balázs trombita, Soós Márton nagybőgő és Cseh Balázs dob) megmutatni mit tudnak.
(Nemrég Csepelyi Adrienn írt egy cikket a Népszabadságban a közönség egyes tagjainak a koncert élvezetét zavaró viselkedéséről, a cukros zacskózörgetéstől a bekapcsolva hagyott mobilig, de megfeledkezett azokról, akik nem hagyják, hogy beléjük fojtsák a szót, és nem hagyják abba a mondanivalójukat olyan apróság miatt, hogy elkezdődött a koncert.)
Sokszor felmerül, hogy bizonyos fajta zenéket csak az tud hitelesen előadni, aki abba a zenei környezetbe beleszületik. Szerintem sok minden megtanulható, és hitelesség az előadó személyiségéből fakad. Egyébként hogy is énekelhetne egy magyar énekesnő bossanovát?
Ha a közönség nem is táncolt az asztalok tetején, mint azt a művésznő lehetőségként javasolta, azt hiszem nem tévedek nagyot, ha azt írom, mindenki nagyon jól érezte magát.
Ízelítőül néhány dal, amelyek a koncerten is elhangzottak.
Elsőként egy igazán szomorú, a viszonzatlan szerelemről:
A következő dal egykor nagyon népszerű volt, mostanra eléggé elfelejtődött:
Ami most is divatban van, egy kicsit talán el is kopott a sok feldolgozásban. Következzen egy olyan előadás, ami visszatérés a gyökerekhez:
Végül egy igazán vidám Chaplin szerzemény: