Úgy látom, Sebők János cikke nem csak engem ingerelt vitára, de nem akarok azzal többet foglalkozni, nem szólok bele a nagyok dolgába, inkább csak úgy általában mondanám el  a műfajjal kapcsolatos gondolataimat.

A kezdetekről:

A hatvanas évek közepén  egy kis vas megyei faluból kerültem fel Pestre középiskolába, fogékony voltam minden újra, és rövid idő alatt Illés rajongóvá váltam. Rendszeresen jártam koncertekre és az FMH Illés-klub megalakulása után ritka volt az olyan szerda, hogy ne lettem volna ott. Nem szégyellem, nagy hatással voltak rám, világnézetem alakulásában is jelentős szerepet játszottak. Jelenleg viszont nem tudok mit kezdeni egy Szörényi Levente nevű dilettáns ősmagyarság kutatóval, érdektelen számomra egy Szörényi Levente nevű borász is.

Egy közbevetőleges megjegyzés. Ha a fent nevezett úr az időközönként szokásos nosztalgia koncerteken fellép, akkor mindig eszembe jut, ha valaki ennyire élvezi a szereplést, akkor miért nem azt csinálja.

Folytatva az előző gondolatot. Érdektelen számomra egy Illés Lajos nevű falusi kántor, és egy Szörényi Szabolcs nevű vasútmodellező is.

Elszakadva most már az Illéstől, sokszor megjelennek olyan vélemények, hogy minek ennyi nosztalgia koncert, miért nem vonulnak vissza a kiöregedett rockerek, és egyáltalán mit akarnak még. Szerintem az színtiszta üzlet szempont, hogy csak az új az értékes, és a művészetben (már ha a rockot művészetnek tekintjük) az időtényező kevéssé számít. Ha valami negyven évvel ezelőtt érték volt, az többé-kevésbé ma is érték lehet. Ha valakik még megtudnak tölteni egy sportcsarnokot vagy egy iskola tornatermét, adjunk nekik lehetőséget.

Illetve…

Egy egészen friss élmény. Múlt héten volt a Zalaegerszegi Városi Sportcsarnokban István, a király előadás. Főszerepben: Varga Miklós és Vikidál Gyula. Nagyjából ennyit tudok róla, hogy ki szervezte és kik voltak a többi szereplők arról fogalmam sincs, túl sokat nem jártam ugyan utána, de nem találtam semmit. Amiért foglalkozom vele, az egész szereplő gárdából a két főszereplő volt a leggyengébb, mégis látványosan őket ünnepelte a közönség. Vagyis a nagy nevek akkor sem biztos, hogy megbuknak, ha nincs mögöttük teljesítmény.

Ha már Vikidál Gyulánál tartok. Az emlékezetes Himnusz eset. A nejem már a tévé előtt ült, amikor én bementem a szobába, és mondta, hogy a magyar himnuszt Vikidál fogja énekelni. Én erre csak annyit mondtam, hogy: Ajaj! Hát tényleg ajaj lett, de nagyon. Ha én itt a világvégén tudtam, hogy ebből baj lesz, az illetékes elvtársurak hogyhogy nem tudták?

Egy másik eset, egy másik szent tehénnel:

Néhány éve történt Sitkén. Már éjfél felé járt az idő, amikor a műsorvezető felkonferálta: Következik egy tiszta hang, Demjén Ferenc először Sitkén. Rózsi jött, elmotyogott két számot, közben valamit magyarázkodott, hogy nem jól hallja vissza magát (mi sem hallottuk jól őt), aztán a harmadik szám közepén egyszerűen levonult a színpadról. Ez szerintem olyan dolog volt, amivel hosszú időre ki kellett volna magát írnia a zenei életből. Nálunk lényegében semmi következménye nem lett. A Vas Népe (ez egy megyei napilap) foglalkozott ugyan vele, de az országos média ingerküszöbét már nem érte el. A következő évben (lehet, hogy csak két év múlva) már Emerton díjat kapott.