Csak én birok versemnek hőse lenni,
első s utolsó mindenik dalomban:
a mindenséget vágyom versbe venni,
de még tovább magamnál nem jutottam.
(Babits Mihály)
Hát legyen! Megkísérlek magamról egy dolgozatot. Bár eddig is minden írásom igazából rólam szólt. Rejtőzködve, szavak mögé bújva az én félelmeim, kételyeim, ítéleteim jelentek meg.
Miért is kell még ennyi idős korban is a gyerekkorral kezdeni, ha magamról akarok írni?
Egy vas megyei kis faluban éltem, így utólag visszagondolva gondolva nagyon nagy szegénységben, de ez akkor nekem teljesen természetes állapotnak tűnt és egyáltalán nem jelentett problémát. Egyáltalán nem volt persze ez egy idilli állapot. Nem tudom mivolt az ok és mivolt az okozat, de apám nagyon gyakran részeg volt, és ilyenkor agresszív és kötekedő, nagyon csúnya jelenetek játszódtak le nálunk. Sokszor szinte gyűlöltem őt ezért, és olyan igazi apa-fiú kapcsolat sohasem alakult ki köztünk. Jellemző módon anyámmal tegeződtem, de apámat végig magáztam. Nem voltam egy átlagos gyerek. Soha nem volt kérdés, hányadik vagyok a sorban, egy értelműen mindig én voltam az utolsó, emellett gyenge, vézna és ügyetlen voltam, szóval falusi értékrend szerint majdnem selejt. Ezt azért soha nem éreztették velem, legfeljebb a hátam mögött tettek egy-egy rosszízű megjegyzést. Ugyanakkor én voltam az iskola egyik legjobb tanulója. Ahogy megtanultam olvasni, elkezdtem falni a könyveket, szinte mindent elolvastam, ami a kezembe akadt. Közben nem voltam az a stréberfajta, igazi jó tanuló, talán már akkor túlságosan lázadó típusú voltam.
Anyám egy ismerőse segítségével jutottam be egy bp-i szakközépiskolába. (Gimnázium szóba sem jöhetett volna.) Mivel nem igazán éreztem magam jól otthon, talán menekültem is, nem okozott különösebb problémát kiszakadni a családból. Anyám ismerőse jó kis eufemizmus. Anyám lány korában egy rövid ideig náluk volt cseléd, és ekkor alakult ki köztük valami barátságféle. Persze anyu még ekkor is nagyságos asszonynak szólította a volt munkaadóját, aki ekkor már özvegy volt, és nevelt lányával élt, és én is náluk laktam négy évig. Igazán rendes emberek voltak, de az a kispolgári életmód és értékrend, amit ők képviseltek teljesen idegen volt számomra, és igazából csak lázadni tudtam ellene. Az iskolába a beilleszkedés nem ment egészen simán. Tájszólással beszéltem, nem éppen divatos ruhákban jártam, eltévedetem a nagyvárosban. Az elején biztos sokan lenéztek meg kinevettek, de ezt elég jól sikerült kezelnem. A leginkább cikiző fiú lett később az egyik barátom. Viszont a helyem a sorban még mindig biztos utolsó volt, és ez nem éppen előnyös tulajdonság volt a lányok szemében, emiatt félénk és gátlásos lettem, ami aztán még jobban megnehezítette a kapcsolatteremtést. Volt mindez a hatvanas évek második felében, ami amúgy elég izgalmas időszak volt egy kamasz számára. Tényleg úgy éreztem, hogy kinyílott számomra a világ. Egyre tudatosabban választottam meg az olvasmányaimat. Szinte naprakész voltam a kortárs magyar irodalomból, és a nálunk hozzáférhető nyugati írókból. Törzsvendég lettem az Egyetemi Színpadon, meghatározó élményem lett az Illés. Ha nem is hittem, hogy legszebbikén a világnak most van minden a legjobban, hittem, hogy jó irányba haladunk, és ekkor még meg voltam róla győződve, hogy a mi korosztályunk különb lesz elődeinknél. Pesten magától értetődő volt, hogy jelentkezem egyetemre, és inkább akkor néztek rám furcsán, amikor azt mondtam, egyáltalán nem biztos, hogy tovább akarok tanulni. Ha otthon maradtam volna, az számított volna rendkívülinek, hogy egyetemre akarok menni. Ahhoz azonban már nem volt bátorságom, hogy letérjek a műszaki pályáról, így maradt a BME és a gépészet.
Közben volt egy év katonaság, ami talán említésre sem lenne méltó, ha nem döbbenek rá, hogy a velem egykorúak önként és dalolva illeszkednek be a gépezetbe. Ez ma már csak egyike az elveszett illúzióknak, de akkor hatalmas csalódás volt.
És aztán az egyetem, életem legszebb és legszörnyűbb korszaka egyben. Legszebb, mert sem előtte, sem utána nem éreztem magam annyira kötetlenül szabadnak magam, mint akkor. Egy ösztöndíjszerződéssel anyagilag is sikerült függetleníteni magamat. Az olvasás mellett egyre fontosabb lett a film is. Szinte mindenhol jelen lehettem, amit fontosnak tartottam. Szörnyűvé pedig saját magamnak tettem. Képtelen voltam beilleszkedni, mindenkitől elvártam volna a tökéletességet, közben elvártam volna, hogy engem fogadjanak el olyannak, amilyen vagyok, nem voltam hajlandó semmiféle kompromisszumra. A nőkkel kapcsolatban még rosszabb volt a helyzet. Egyre gátlásosabb lettem, utáltam magamban az aranyos kisfiút, aminek sokan láttak, és a lehető legrosszabb arcomat mutattam. Szóval egy csődtömeg voltam. És ekkor jött az a levél, amit a Múltidéző című írásban közzétettem. Ez mindenképpen fordulópont volt az életemben. Volt valaki, akinek fontos voltam, anélkül, hogy bármit akart volna tőlem. Hajlandó volt velem órákat sétálni úgy, hogy én jóformán meg sem szólaltam közben. Közben leveleztünk is, és írásban azért elég sok mindent elmondtam magamról és bizonyos szempontból közel is kerültünk egymáshoz. Persze furcsa kapcsolat volt ez, mert én szerelmes voltam bele és számomra akkor ő volt a minden, én pedig mindenképpen mást jelentettem neki. Egyszer aztán az a hülye ötlete támadt, hogy bemutat a barátnőjének. Ez a barátnője már több mint harminc éve a feleségem. De ez már egy másik történet.
