Nymphátska szólla Faunhoz:
Na mondd mellyik fülem tseng?
Adok szamár füledre
Tsókot, ha el-találod.
A Faun, még senge fitzkó,
Kis szarvaig pirúla:
Ha mondom, bal füled tseng,
Erősködöl te jobbra,
Vagy mondgyam én, a jobbik,
Fogadkozol te balra:
Ne szóllyak, nem katzagsz-ki.
Meg-szánta őt a Nympha:
Nem tartalak bolonddá,
Jer ide, mind két füledre
Végy tsókot tűlem ingyért.
De nem hívé a gyáva,
Eggy szép kívánatosnak
Hogy ő kedvit tehetné.
Hitetlenség s kivánat
Jobbrúl balrúl emészté,
El-ódalgott az erdőn,
Keseregve nagy bajában.
(Weöres Sándor)
Nem is tudom, miért jutott most eszembe ez a vers. Talán kezdek újra túl sokat foglalkozni magammal. Hát igen én is efféle gyáván eloldalgó voltam (vagyok?). És aztán nagyon tudtam sajnálni magamat. Igazán nem vagyok rá büszke, de hát: evvan. Elég régen volt már, amikor először olvastam ezt a verset, és már akkor magamra ismertem ebben a gyáván eloldalgó faunban. Le is hülyéztem magamat, ha ennyire tudom, milyen vagyok, miért nem tudok változtatni magamon. Valamennyire meg is változtam, de teljesen felülemelkedni magamon sohasem sikerült.
Nem látványos megfutamodásokról volt persze szó, csak általában kerültem a konfliktusokat. Igyekeztem elkerülni azokat a helyzeteket, ahol döntés kényszerbe kerülhettem, főleg ha tudtam, nem hozhatok igazán jó döntést. Annyira féltem a kudarctól, hogy semmi bizonytalanba nem akartam belemenni. Nem mertem vállalni a nagy feladatokat, ha lehetett kitértem előlük.
Azt hiszem, elég lesz ennyi az önostorozásból.