Nem csak tanulásból áll az élet, még egy gyereknek sem.
Amíg kisgyerek voltam, anyu csak ritkán tudott megszabadulni tőlem. Apa nagyanyám ugyan állandóan otthon volt, de ő még saját magát sem nagyon tudta akkor már ellátni, gyerekek felügyeletét végképp nem lehetett rábízni. Akkor teljesen magától értetődő volt nekem, hogy Fáni néni főz, mos, takarít neki. Fáni egy egyedül élő idős nő volt, úgy tudom, semmilyen rokoni kapcsolatban nem állt velünk. Nem tudom, mit kaphatott a munkájáért. Gyerekként úgy éreztem, ő is a családhoz tartozik.
Bolla mamánál szerettem lenni, de nagyobb mezei munkák idején ő is kinn volt a mezőn, így anyu kénytelen volt engem is magával cipelni a mezőre. Mesélték, még csak olyan csúszó- mászó voltam, leraktak egy pokrócra a tábla szélén, ami éppen frissen volt trágyázva, én elkezdtem enni a trágyát. Furcsa ízlésem lehetett, de nem attól lettem ilyen. Talán az omotól.
8-10 éves koromtól aztán már én is aktív részese lettem a mezei munkáknak. Kapálás, gyomlálás, szénaforgatás, gyűjtés, szőlőkötés. A répaegyelést különösen utáltam.
A bicikli volt a legfontosabb közlekedési eszköz. Azon kevesek közé tartoztam, akinek volt gyerek biciklije is, nem mintha olyan gazdagok lettünk volna, de az egyik nagybátyámtól kaptam. Épp, hogy csak megtanultam rajta, és tovább is adtam a húgomnak. Attól kezdve felnőtt biciklit használtam, pedálon állva tekertem, férfigépen a váz alól kapaszkodva a kormányba. Estem is nagyokat, szerencsére megúsztam kéz-, láb- vagy koponyatörés nélkül, csak a térdem és a könyökem (Ha másnak lehet könyöke, nekem miért nem? (Ez most a helyesírás ellenőrzőnek szólt.)) volt szinte állandóan lehorzsolva. Rendszeresen belementem a szomszédunk kerítésébe, mert túl nagy sebességgel próbáltam bekanyarodni az utcánkba, – amiről már tudhatjuk, nem igazi utca – és nem mindig sikerült. Legemlékezetesebb esésem talán az volt, amikor a húgomat férfigépen vittem vázon, neki valamilyen bot volt a kezébe, amit véletlenül bedugott a küllők közé, én is nagyot taknyoltam, de ő több métert repült előre.
Lehet, hogy csalnak az emlékeim, de gyerekkoromban még rendes telek voltak, hóval és faggyal. Ha hó, akkor szánkózás. Igazi a Kopaszon volt. Ott, ha közben nem borultunk, több száz métert is lehetett siklani. Ha fagy, akkor befagytak a tócsák, ahol lehetett csúszkálni és korcsolyázni. A korcsolyázás nekem korcsolya hiányában kimaradt, de anélkül is lehetett jókat csúszkálni. A cipőm sokszor átázott, a lábujjaim kékre fagytak, és rettenetesen viszketett. Valami iszonyú büdös fagykenőccsel kenegettük. A húgomat a jég alól is húzták ki a Dani tócsából.
Általában szerettem felnőttek társaságában lenni, ezért aztán szerettem az olyan alkalmakat, mint a kukoricafosztás vagy tollfosztás. Sok történet hangzott el arról, milyen volt, amikor ők gyerekek voltak, a háborúról, az „egyszeri ember”-ről, rémtörténetek boszorkányokról, lúdvércekről (lidércekről), kisgyerekeket elrabló sasokról, az erdőben bujkáló meztelen emberről, az embert tekintetével megbénító kígyókról, mérges pókokról.
Folyt. köv.
