Búcsú Gércétől.
Hát elérkezett a pályaválasztás ideje. (Jó, általában nem kezdek hát-tal mondatot, de most csak azért is.) Választani valamit, amiről igazában fogalmam sincs micsoda, és azt sem tudom, én mit szeretnék igazán, mégis ezzel döntéssel kényszerpályára helyezve magamat. Lehetett volna persze elodázni a döntést, ha gimnáziumba megyek, mindenképpen időt nyertem volna, de az szóba sem jöhetett. A szüleim mindenképpen azt akarták, tanuljak valamilyen szakmát.
Anyám akár barátinak is nevezhető kapcsolatot tartott S-ékkel, akiknél cselédként szolgált lány korában. S úr időközben meghalt, a feleségét még mindig nagyságos asszonynak szólította anyu, ő pedig keresztnéven tegezve anyámat, talán csak megszokásból. S-ék fia akkoriban a MOM-ban volt oktatási osztályvezető. Felajánlotta, segít bejutni az akkor induló szakközépiskolába, S-ék pedig, hogy náluk lakhatom. Náluk: S úr felesége a nevelt lányával és az ő friss férjével élt a Forgách utcai gangos bérház egyik lakásában. Így szüleim vágya is teljesülhetett, szakmunkás bizonyítványom is lesz, és magamnak is hagytam egy kiskaput, érettségivel még pályát is módosíthatok.
Az iskola a Táncsics Gimnázium és Szakközépiskola volt a Márvány utcában. Mi voltunk az első szakközepesek, egy elektroműszerész és egy finommechanikai műszerész osztállyal. Mint kiderült szinte mindenki elektroműszerésznek jelentkezett, és a selejtesebbnek ítélteket vették fel mechanikai műszerésznek.
Közbevetőleg. Két hét múlva lesz a negyven éves érettségi találkozónk, valószínűleg írni fogok majd róla. Előzetesen csak annyit: néhány jelentéktelen epizódtól eltekintve senki nem dolgozott a szakmájában.
Forgách utca. Ipari környezet, a 8-as szám az egyetlen lakóház környéken gyárak közé beékelve, a földszintjén kocsmával, abban gyakori verekedésekkel. Sárga kerámiakockás útburkolat. Lovas kocsival hordták a tüzelőt, jeget, talán a sört is. Az utcasarkon volt a jéggyár, reggelente ott vásároltam egyötvenért jeget. Néha elvarázsolódtam, és a villamos megállóban kaptam észbe, mégis jobb lenne, ha nem egy vödör jéggel mennék iskolába iskolatáska helyett.
S-ék az emeleten (egy emeletes ház volt) laktak kétszobás, cselédszobás, erkélyes utcai lakásban, fürdőszobával és saját vécével. Ez egyáltalán nem volt természetes, voltak a házban fürdőszoba nélküli lakások is, vécére pedig a hátsó (cseléd) lépcső mellett található közös helyiségekbe jártak. Az erkély pontosan a kocsma bejárat fölött volt, követni lehetett a kocsma előtt zajló eseményeket.
Én a cselédszobában kaptam helyet, ami igazából csak alvóhely volt. Egy szem vaságyon kívül más bútor nem is volt benne, ablaka nem lévén csak a folyosóról szűrődött be némi fény, ami az olvasáshoz kevés volt, villanyt gyújtanom pedig nem volt szabad, az már sokba került volna. A tévét is sötétben nézték, ilyenkor vagy velük tévéztem, vagy lefeküdtem aludni. Általában inkább tévéztem, így akkor majdnem mindent végignéztem, ami akkor az egyetlen magyar tévében ment. Még jó, hogy hétfőn szünnap volt.
Hetente egyszer gyújtottak be a fafűtéses fürdőszoba kályhába, ilyenkor lehetett fürdeni, máskor csak lavórban mosakodtunk. Ez még mindig több volt, mint Gércén.
Néhány hónap után kiderült, nem olyan szép minden, ahogy elsőre látszik. S-ék – nem tudni saját ötlettől vezérelve, vagy valaki felbíztatta őket – készítettek egy részletes költség elszámolást, ami megfizethetetlen lett volna a szüleimnek. Ekkor lettem tanulószobás, így havi 70 Ft-ért kaptam az iskolában ebédet, a reggelit és vacsorát az otthonról küldött csomagokból kellett megoldanom, a lakásért pedig olyan összegeket kértek, ami már vállalható volt.
