Kicsit részletesebben
Negyven év azért csak negyven év. Nem ártott volna névvel ellátott kitűzőt viselni. Én így a világvégén élve, – ritka kivételtől eltekintve – csak ötévenként találkozom velük személyesen. Azokat, akik rendszeresen ott voltak a találkozókon, természetesen megismertem, de akit húsz éve láttam utoljára, még úgyis nehezen ismertem fel, hogy egy szűk körből kellett beazonosítanom. Utcán biztos úgy elmentem volna mellette, hogy eszembe sem jutott volna, ismerem valahonnan. Felmerült, hogy most már gyakrabban találkozhatnánk, de úgy emlékszem, már öt éve is volt ilyen ötlet, de kivártuk az öt évet.
Harmincan végeztünk egykor, ebből 17-en jelen voltunk és három tanár és házastársak. Vannak, akik minden találkozón ott voltak, vannak, akik néha-néha megjelennek, és van egy-két ember, aki teljesen eltűnt a szemünk elől.
Ketten már meghaltak közülünk, és többen betegség miatt nem tudtak eljönni. A beszélgetések során is rendre szóba került a halál és a betegségek.
Ellenpontként jelen volt két egészen kicsi gyerek is, nem unoka, saját.
Senki nem maradt meg a tanult szakmájában (finommechanikai műszerész), sokan azért valamilyen formában megmaradtak a műszaki pályán, de lett közülünk színházi ember, iparművész és vendéglátós is.
Legérdekesebb talán a vendéglátónk pályája. Miután rájött, a gépészet nem az ő világa, és semmilyen formában sem akar egy gyárban dolgozni, érettségi után elhelyezkedett egy halgazdaságnál, ahol trágyalapátolóként kezdte a pályafutását. Jelenleg van kb. 100 ha halastava, egy idegenforgalmi centrummal, étteremmel, panzióval, múzeummal, wellnessel. És még mindig töri a fejét, mit tudna fejleszteni.
Igaz, hogy a világvégén vagyok, de nem én kerültem a legmesszebbre, az egyik lány egészen Kaliforniáig ment. Nem tudom, az ő hazajöveteléhez igazítják-e a találkozók időpontját, vagy ő igazítja a hazajövetelét a találkozóhoz, de eddig mindegyiken ott volt. Dicséretes.
Furcsa, hogy néhány emberben még mindig mennyire élnek az akkori sérelmek. Volt, ami akkor nekem is rosszul esett, de mostanra már annyira jelentéktelenné vált.
Érdekesen szelektál az emlékezetünk. Sokan emlékeztek olyan történetekre, amik nekem nem is rémlettek, pedig nekem is jelen kellett lennem. De volt olyan is, ami csak az én emlékeimben élt.
Ketten is lelkiismeret furdalást éreztek, amiatt, hogy almacsutkával pofon dobták az ajtón belépő osztályfőnökünket. Biztos, hogy csak az egyikük követte el.
A helyszín öt éve.
