Obsidian ötvennyolc éves :DD

A francba. Már megint elszaladt egy év. Mi más juthatna ilyenkor eszembe: vénülök.

Nem akarok most számvetést készíteni.

Immár kész a leltár...

Nincs kész. Nem is lesz, az olyan, mintha lezárnék valamit. De miért kellene bármit is lezárnom?

Én sem vagyok kész. Remélem. 

Beérkezett, megállapodott. Hát nem szörnyű?

Amúgy folyamatosan számvetést készítek. Most már több mint három éve írom a magamét. Az írásaimban állandóan arra próbálok választ kapni, ki vagyok én, honnan jöttem,  miért az vagyok, aki vagyok, és minden válasz új kérdéseket szül. Sokan már biztos unják is. És egyáltalán, én vagyok Obsidian? Hát persze, és mégsem. :D

Ha mégis leltárt készítenék, mit kellene számba vennem?

Az összegyűjtött tárgyakat? Nem hiszem, hogy önmagukban sokat mondanának rólam. Azt csak én tudhatom, mi az, amihez valamiért kötődöm.

És hogyan lehetne számszerűsíteni az örömöket, a bánatokat, a mosolyokat, a barátságokat, a szerelmeket?

 A várva várt nagy csodák, többnyire

— mire beteljesednek —elvesztik gyöngéd hamvasságukat;

fénylő, pikkelyes felhámjukat levedlik,

akár a kígyóbőrt, és nem marad más,

csak a test laza csontozata, véres húsa, zsigerei,

 —aztán a jóllakottság lomha virágai kifakadnak

— közönyös füst-virágok —

és az  „ennyi-csupán-az-egész” 

 görcsös kérdőjele 

        ? 

kunkorodik fel

egy   keserves ásításban.

 De áldottak a köznapi kis csodák,

a váratlanok, a gyermekiek.

 Egy idegen asszony fagylaltot vesz

neked, az idegen kölyöknek,

s mire megköszönnéd,

eltűnik a tömegben;

fejed fölé hajlik egy katona-orvos:

azt mondja, beteg vagy, pedig,

tudja, pihenni vágysz csak;

feléd röppen egy lány, és nyomban elszáll,

csak annyit kér, ne felejtsd el őt soha... 

Az áldott kis csodák  holdjai békén elúsznak fölötted;

  s ami a lélekben marad,

az már csupa csend vagy fényes duruzsolás,

gyöngéd hullámverése apályos tengereknek.

 Mert szép a szenvedélyek villámló vihara,

de még szebb embernek megmaradni

vonzások és féltések hullám-tajtéka fölött;

hálát adva a jóért,

 amit csakönmagunkkal tudtunk viszonozni,

önmagunkkal:    

                 gyermeki vágyainkiglemeztelenítve: 

                    egy elkésettköszönő mosolyban,

 sóhajban, kézfogásban... —

 —  míg emlékké szilárdult  

                    a mámor, mint a kristály,

hogy tű-hegyére holnapunkat fölépítsük megint,

mint rádió-adót ringó talapzatára;

hadd szórja szét a hanggá   duzzasztható hullámokat: 

— Élek, még, itt vagyok,

      és újjá-születek naponként!

És:

     — El ne hagyjatok,

én is veletek maradok örökre. 

(Garai Gábor)