Örökbefogadás.

Előző rész, de közben történt egy’s más, amiről már írtam.

Előbb néhány szót a munkámról. Mint már említettem végátvevőként dolgoztam. Ismételtem tapasztaltam nem jó a sor végén lenni. Valahogy nem akarták tudomásuk venni azt a tényt, hogy az ellenőrzéshez szükség van időre, állandó veszekedés volt belőle, hogy ne a hónap utolsó napján adják át a MEO-nak a kiszállítandó műszereket, és nagyon untam már, hogy hó végén néha 48 órát kellett egyhuzamban dolgozni, két év után kértem hát az áthelyezésemet, ekkor lettem szerszám- és készüléktervező, néhány kisebb epizódot leszámítva azóta is azt csinálom, és már nagyon unom.

Nagyjából ezzel egyidőben vált bizonyossá, nem lehet saját gyerekünk, elhatároztuk, örökbefogadunk. Először is az ügyben illetékes személyt kellett megtalálnunk, ami nem is volt egyszerű feladat. Örökbefogadási ügyekben elvileg a tanács gyámügyi osztálya volt az illetékes, de a gyerekek elhelyezéséről a GYIVI döntött, aminek a megyei központja Nagykanizsán volt, Egerszegen csak egy ügyintézőjük volt, egy eldugott irodában. Végül eljutottunk a hölgyhöz, aki nagyon kedves és segítőkész volt, nem rajta múltak az adódó bonyodalmak. Felvette az adatainkat, és előadtuk „igényünket”: legyen fiú, lehetőleg két évnél idősebb. Hamarosan az egyik kisvárosi nevelőotthonban talált is megfelelőnek tűnő jelöltet, akit kétszer meg is látogattunk, de nem igazán sikerült kapcsolatot kialakítani vele. Egy félórás találkozás egy idegen irodában talán nem is alkalmas rá, mi is zavarban voltunk, ő sem nyílt meg. Közben készült egy pszichológusi szakvélemény, amely szerint kb. félévvel el van maradva a fejlődésben, ennek ellenére nem zárkóztunk el tőle teljesen. A GYIVI kanizsai központjába is eljutott az ügy, az igazgató rajtunk kérte számon, milyen alapon látogattuk meg mi a kisfiút.

Egyszer telefonált az egerszegi ügyintéző hölgy, a kórházban otthagyott az anyja egy kislányt, esetleg megnézhetnénk. Megláttuk a gyönyörű, mosolygó kislányt, egymásra néztünk, és tudtuk, ő lesz a mi gyerekünk. Az, hogy születés után az anya lemondott róla, gyakorlatilag semmit nem jelentett, a gyerek féléves korában meg kellett ismételnie, addig bármikor meggondolhatta magát. Megnyugtattak, az illető hölgynek ő már a sokadik gyereke, és mindet állami gondozásba adta, csekély a valószínűsége, hogy pont hozzá ragaszkodna. Végül ebből nem is lett gond. Elég simán indult. Két hónapos korában már nálunk volt V, a kislány.

(Elvileg minden nagyon szigorúan titkos volt, de a papírjait úgy adták oda, hogy az eredeti nevét és az anyja nevét csak golyótollal átfirkálták, de minden nehézség nélkül olvasható volt.)

 Nem tudom, mennyire volt ez előírás, vagy csak helyi szokás, az örökbefogadandó gyerekeket féléves „ingyentartásra” helyezték ki. Ez alatt el lehetett rendezni az előírt hivatalos eljárásokat – környezettanulmány, orvosi vizsgálatok, stb. – és esetleg meg is gondolhatták magukat az új szülők.

Már majdnem letelt a félév, elvileg már minden rendben volt, amikor kiderült, a vérszerinti anya megadott egy feltételezett apát, és a gyámügyesek hivatalból megindították az apasági pert, és amíg az tartott, szó sem lehetett örökbefogadásról. Pécsre is el kellett vinni bírósági tárgyalásra. Pici barátnője vitte be őt a tárgyalásra. Amennyire tudom, végül a GYIVI közbenjárására szüntették meg pert. Kb. egy éves volt V, amikor hivatalosan is a mi lányunk lett.

Még egy adalék a hivatalok működéséről. Egy évvel az iskolakezdés előtt megjelent egy óvónő, és eredeti nevén kereste V-t, aki a nyilvántartás szerint itt lakik, és nincs beíratva óvodába. Mi természetesen eljátszottuk, hogy hírét sem hallottuk ilyen nevű kislánynak. Amúgy pedig ez teljesen érthetetlen volt, amikor ideköltöztünk, már hivatalosan az új nevén volt anyakönyvezve, és úgy volt bejelentve.