Félünk-e képzeletünk teremtményeitől?
Nemrég olvastam Pünkösti Árpád könyvében (Az alsó fiók), őt hiába ijesztgették holmi lidércekkel, egyáltalán nem félt tőlük. Azzal magyarázza, ő álomfélő, vagyis a félelmeit álmában élte át.
Nem tudom ez volt-e az oka, de amennyire visszaemlékszem, a képzelet szörnyeitől én sem féltem soha. Teljesen nyugodtan elvoltam egyedül a sötétben, nem féltem a temetőben, nem féltem az erdőben. Szellemek, lidércek számomra csak a mesékben léteztek. A mesehősökkel persze teljes átéléssel együtt rettegtem, ha olyan volt a mese, de akkor benne éltem a mese valóságában, és a vasorrú bába ott nagyon is valóságos személy volt, nem az én képzeletem szülötte. Ha véget ért a mese, én visszatértem a valóságba. Magamnak nem képzeltem olyat, amitől félni kellene, vagy nem gondoltam azokat valóságosnak. Talán, mert a mesékben éltem át a félelmeimet?
Soha nem féltem, és most sem félek az ismeretlen jövőtől. Ráérek, akkor aggódni, ha tényleg baj van.
Álmok.
Voltak és vannak visszatérő, félelmetes álmaim. Üldözés, zuhanás. Van egy érdekes visszatérő álmom is. Nem annyira félelmetes, de nyomasztó. Meztelenül jelenek meg nagy nyilvánosság előtt.
Egészen azért nem vagyok mentes az irracionális félelmektől. Írtam már róla, mennyire gátlásos voltam nőkkel szemben. De nemcsak nőkkel szemben. Mindig is problémát jelentett odamenni valakihez, és kérni tőle valamit. Teljesen mindegy, hogy ismerős vagy ismeretlen.