"Mielőtt a Valóság kettős tükrét, a Csokoládéangyalt és a Zupás Őrmestert, vagyis a tizenkilencedik század nőszemléletét megismertem volna, gyermekkoromban (véletlenül nagyon jól emlékszem gyermekkoromra) még elég szabatosan tudtam. A valóságot nem láttam kettősen, nagyon megfogható és kompakt valami volt a valóság: úgy hívtam, hogy: én, és valami nagyon határozottat értettem ez alatt, bár a természettudományok ismerete híján akkor még nem tudtam, hogy a véglényen és a missing link-en keresztül hogyan vált lehetségessé ez a valami. Valószínűen azért nem tudtam arról se, hogy emlősállat vagyok, eleveneket szülök, és azokat saját emlőmből táplálom. Az első kellemetlen tapasztalatom az volt, hogy egy kislányt hoztak a rokonok, akivel ha kettesben maradunk, nagyon jól meglettünk volna. Játszottunk volna és mulattattuk volna egymást - ha végig így maradunk, kettesben (bocsásson meg az illetlenségért), valószínűnek tartom, hogy Darwin és Haeckel nélkül magunktól rájöttünk volna, hogy emlősállatok vagyunk, eleveneket szülünk, és azokat saját emlőnkből tápláljuk. És ebből semmi baj nem lett volna, ennek mindketten egyformán örültünk volna, egyformán örültünk volna annak, hogy egymásnak örömet tudunk okozni, emiatt se össze nem vesztünk volna, se egymás fölé kerekedni nem akartunk volna: ebből semmi utálatosság nem lett volna, ahogy én magamat meg őtet ismerem. A kislányból nem lett volna se csokoládéangyal, se zupás őrmester, hanem együtt szerettük volna az angyalokat, és utáltuk volna az ördögöt - lett volna belőle egy hozzám legalább annyira hasonlító, mint amennyire különböző drága, kedves, édes társam az Emberben és én soha meg nem írom Capilláriá-t, hanem szép verseket írtam volna neki, és magamtól kitaláltam volna neki a repülőgépet és rádiót is, a kategorikus imperativust, és ő magától kitalálta volna nekem a mákos rétest és a caprice-párnát és istent és a túlvilágot.
Nem tehetek róla, még ma is meg vagyok győződve, hogy mindez így lett volna, ha a rokonok nincsenek. De a rokonok voltak, és a rokonok azon kezdték, hogy én álljak fel, és adjam át a helyemet a "kis kisasszonynak" és segítsem fel a kabátját, amit maga is fel tud venni. És azt mondták: nem szégyelled magad, milyen gavallér lesz belőled, nem tudod, hogy a nőkkel udvariasnak kell lenni? És röhögtek hozzá. És én abban a pillanatban meggyűlöltem a kislányt, és igazam volt, hogy meggyűlöltem, mert abban a pillanatban ő is affektálni kezdett, és szétterpeszkedett a széken, és elvárta, hogy feladjam a kabátját, amit ő maga is fel tudott volna venni. És attól a pillanattól fogva gyűlöltem őt, mert azt mondták, hogy azért legyek hozzá gyöngéd, mert ő gyengébb - és arra gondoltam rögtön, hogy ha én őt pofon vágnám, leesne a székről - de hát ő pofon vághat, és megalázhat engem csak azért, mert én nem üthetem vissza udvariasságból?"
(Karinthy Frigyes)
Nagyon sok boldogságot kívánok minden nőnek.
Ne legyenek sem Zupás Őrmesterek, sem Csokoládéangyalok, maradjanak egyszerűen nők.
