Azóta is nem szűnő ámulattal és szánalommal nézi mindazokat, akik
meztelen hátsófelűk mutogatása közben olyasmivé akarnák kikiáltani, amivel, tudja,
nem azonos.

Mese a történelemről

A kisfiú, pontosan emlékszem, először nem tudott hova lenni ámulatában, s
éppen ezért a szánalomba menekült – mikor a fellibbentett szoknyácskák alól feléje
mutatott pucér kis fenekek látványának kíséretében elhangzott az az összetett
névszói állítmány, amelynek egyik tagja tökéletesen megfelelt ugyan a valóságnak,
a másik azonban kiáltó valótlanságot tartalmazott.
Mert a kisfiú nem volt büdös. Inkább jószagú volt, mint a virágok és a
kisgyerekek általában.
Már a nyelvén volt a visszavágás. A gyors gyermeki fegyver, amivel kevésbé
sorsdöntő esetekben maga is gondolkodás nélkül élt, a kapásból visszahajított
labda: „Ti vagytok a büdösek!”
De mozdulata megállt a félúton, mert hirtelen egész valóját átjárta a
felismerés, hogy nemcsak ő nem az, nem rossz szagúak az átellenben lakó
Kovácsné nevezetű kovácsné kislányai sem.
Most került szembe először a világtörténelemmel. Itt, a poros kis falusi utca
közepén.
A könny, amely szeméből ebbe a porba hullott, igazán, de igazán nem a
harag vagy a sértettség könnye volt.
Azóta is nem szűnő ámulattal és szánalommal nézi mindazokat, akik
meztelen hátsófelűk mutogatása közben olyasmivé akarnák kikiáltani, amivel, tudja,
nem azonos.

(Somlyó György)