Szélmalomharc.

Első közelítésben – legalábbis egy magamfajta földhözragadt gondolkodású számára – harc egy képzeletbeli ellenséggel, inkább megmosolyogtató. Miközben persze más vonatkozásban nagyon is jól tudom, a képzeletünkben létező ellenségeket a legnehezebb legyőzni, hisz azok a mi teremtményeink, és saját magunkat kellene legyőzni.

Másrészt. Valóban mosolyognivaló, ha nem fogadjuk el a világot olyannak, amilyen, hanem harcolunk egy, csak a képzeletünkben létező, szebb világért? Inkább tiszteletreméltó, akkor is, ha tudjuk, ez a harc szükségszerűen bukásra van ítélve.

La Mancha lovagja Zalaegerszegen.

A nagy megújulás jegyében ismét egy egykor siker volt talán most is az lesz kísérlet. (Ígérem többet nem fogom ezt szóba hozni, pedig lesz még ilyen.)

Tudom az emlékezet sok mindent megszépít, és nehéz velük versenyre kelni, így nem sokat mond, ha azt írom nekem a régi jobban tetszett. És egyébként is, mint tudjuk, ízlések és pofonok…

A darab három szintje (a keretjáték valósága, a „védő beszédként” bemutatott regény és Don Quijote képzeletének világa) közül az utóbbi kettő mindenképpen költői képzelet világába tartozik, és mint ilyen talán alkalmatlan is egy realista-naturalista eszközökkel való előadásra, sok mindent a nézők képzeltére kell bízni. A keretjáték esetében van választási lehetőség, hogy azt konkrét helyhez és időhöz kötött valóságként ábrázoljuk, vagy azt is elemeljük a valóságtól és általános érvényűvé tesszük. A mostani előadásban Pinczés István az előbbit választotta.

Mindez csak egy lehetséges magyarázat arra, nekem miért tetszett jobban a régi.

Cervantes-Don Quijote szerepében nekem Szakály Aurél kellemes meglepetést okozott, még úgy is, hogy a hangi adottságai nem tökéletesek, ami egy zenés darab esetében azért nem utolsó szempont. Felül tudott emelkedni modorosságain, a szerepeit túljátszó stílusán. kapott egy lehetőséget és élt vele.

Megnéztem most a régi előadás színlapját, hát ha másban nem is énektudásban az akkori szereplők mindenképpen felülmúlták a mostaniakat.