Most, hogy a sok hó sokkot okozott, és vízhólyagokat a tenyeremen a lapátolása okán, eszembe jutott egy régi hó sokk.

Most, hogy a sok hó sokkot okozott, és vízhólyagokat a tenyeremen a lapátolása okán, eszembe jutott egy régi hó sokk.

1969-70 tele. Azért emlékszem rá ilyen pontosan, mert akkor voltam katona. Börgönd, kinn a pusztán, Székesfehérvártól úgy 8 km-re.

November 7-én volt a katonai eskü, amikor mindjárt haza is mehettem 3 napra. Mire visszaértem leesett az első hó, nem is kevés.

Volt a Fehérvárra menő hadi út, ami egyenesen a laktanyába vezetett, és ott véget is ért. Első alkalommal, amiből én még kimaradtam, később bőven bepótolhattam, kilapátolták a havat az út két oldalára. Ám hamarosan jött egy hófúvás, és az utat feltöltötte hóval a kilapátolt hósánc magasságáig. Ez még néhányszor megismétlődött, de a magasság egyre nőtt, és egyre reménytelenebbé vált a helyzet, és fel is adták ezt az utat.

Volt egy 2-3 km hosszú bekötő út, amin a seregélyesi útra lehetett kijutni. Ennek e járhatóvá tétele egy ideig megoldható volt.

A tiszti lakótelepen lakó gyerekeket naponta hordták busszal Fehérvárra iskolába és óvodába.

Egy viharos éjszakán másokkal együtt engem is ébresztett a napos valamikor 2 körül. A gyerekeket szállító busz elakadta a hófúvásban őket kellett volna kimenteni. Volt egy csotrinak nevezett lánctalpas jármű tolólappal felszerelve, először azzal próbálták kiszabadítani a buszt, de az is elakadt. Kiküldtek egy csapat katonát, megtisztítani a busz és a csotri között levő szakaszt. Nekünk már őket kellett felváltani, mert már a végkimerülés határán álltak. Teljesen reménytelen volt a helyzet, amit az előttünk levő csapat megtisztított, nagy részét újra behordta a hó.

Két órát lapátoltunk látható eredmény nélkül, a szél erősebb volt nálunk.

És most be kell valljam, nem emlékszem, hogyan szabadultak ki a gyerekek.