Háború után hatkor a Kehelyben.
Még a bemutató előtt nyilatkozta Besenczi Árpád, a színház igazgatója és a darab címszereplője, hogy ez nem a megszokott habos-babos előadás lesz, amin kicsit értetlenkedtem. Egyrészt a Svejk nem mint egy habos-babos darab (regény) él az emlékeimben, amik ugyan eléggé megfakultak már, lévén, hogy eléggé régiek. Másrészt nem olyan gyakran játszott darab, hogy egyáltalán hasonlítgatni lehetne az egyik előadást a másikhoz.
Emlékezet.
A zalaegerszegi színház is bemutatta már egyszer a Svejket. Utána néztem: 1989-ben, már éppen 25 éve. Talán az volt az utolsó találkozásom vele. Az akkori címszereplő, Bakai László, erősen hülyére vette a figurát (ahogy aztán minden figurát hülyére vett, lévén ez az egyetlen színészi eszköze), ami még akár jogos is lehetett volna, hisz Svejknek papírja is van róla, hogy hülye, de ha annyira nyilvánvalóan hülye, az már éppen a szatíra élét veszi el, és bár mulatságos, marad egy, Kukorelly Endre kategóriája szerinti, nettó kommersz előadás.
A mostani más kategória volt. Talán tényleg kesernyésebb a megszokottnál, ami, mint már jeleztem, igazából nincs is. Persze megkaptuk a mulatságos anekdotafüzért, de egy pillanatig sem feledhettük, háborúban vagyunk, ami egy csöppet sem mulatságos, végig lehetett nevetni az előadást, az utolsó néhány perc kivételével, amelyek már szinte megrendítőek voltak. Besenczi Árpád dicséretes visszafogottsággal alakította a joviális kisembert, aki talán tényleg hülye, de az ő hülyesége eltörpül a háború abszurditása mellett.
Háború után hatkor a Kehelyben.
Ha túléljük…
Ha lesz még Kehely…
Ha lesz háború után…
