Rendért kiált
2014. augusztus 11. írta: obsidian1

Rendért kiált

Egyetlen Rendért, hol négymilliárdan

elférünk e táguló világban;

Egyetlen Rendért, mely ha eget hódít,

nem mártja tűzbe szűk földje lakóit.


Egy korábbi írásomban idéztem egy rövid részletet Garai Gábor válaszából, amit arra kérdésre adott, hogy mit jelent számára az elkötelezettség. és ahol utalt a Tűz-tánc című versére - amiből kommentként, segítségképpen egy részletet idéztem, hiába - és amely egy antológia címadó verse lett, egyben egy költőnemzedék jelzőjévé is vált. Most teljes egészében közlöm a verset, és szándékaim szerint a vers kapcsán is írok majd a "REND"-ről.

GARAI GÁBOR: Tűz-tánc

,,Tűz,

tűz,

ég

a palota,

zöld

láng

száll

ide-oda.

Ropogó bambusztűz!

Ropogó bambusztűz!"

Ime fivéred, furulyanadrágban,

hátára vette s lába közt kihúzta

Éva-leányát.

Nézd meg jól az arcát:

apró vörös kúpok, fehérfullánkú

kis vulkánok duzzadtak fel a bőrén,

arcüregét belülről mossák a könnyek,

orra tövén meredt, szomorú fintor.

Ezt a fintort már láttad valahol:

képes magazinból meredt rád fogatlanul,

fekete hulla viselte,

hamuba sült tetem.

Szemgödrében megkövült lávacsepp,

csontjairól a húst a sugárzás lemarta.

S íme fivéred!

Kitépett póktagokként kaszál a lába

fejét alámeríti a szent Öntudatlan

síket tavába,

hátha elfelejti,

hogy összetűzött a bomló anyaggal.

Vezesd őt dallam, józan partjaidra,

hűs fövennyel dörzsöld piros testét,

s takard be lombbal.

Fél a te fivéred.

***

Mutasd fel nekik a hárfát,

közönnyel mennek el mellette.

Verj sátrat az ég ponyváiból,

közönnyel mennek el mellette.

Szemükbe fénykévét suhogtass,

ráütnek térítő kezedre.

Ha egy-kettő akad, ki visszanéz

vagy ereklyéidet félszeg vigyorral

körbejárja, és int, hogy nem haragszik:

De ingereld csak őket, s vess közébük

szagos csalétket - mohon kapnak utána;

összeverődnek s vad kiáltozással

járják az utcát, izzó piszkavasakkal

bőknek egymás szemébe s úgy hadonásznak;

hogy láttán vér és indulat dobban a kőben is .

De várj!

estére már a tarka hegyoldal

bokrai közt üzekednek, - látod a sereget!

S reggel a lány remegve kérdi:

ugye, hű léssz örökre?

S szeretője felel:

Nem ismerlek, leányzó.

A lány szól tétovázva:

Ki olvadt hát ölemben?

És újra szólt szeretője:

Sosem is láttalak.

***

Bölcsesség ősvényén vezeted őket,

érett almaként hullattad elébük a Jót.

Két roppant félgömb szivárványait

hajlítottad szemükbe. -

S hol a segítség?

Az ösztön ott ágaskodik szívükben,

kiforrt bűnben, kelésben, ütlegekben. -

Vagy irtsd ki ezt a vak férget a testből,

ne add tovább a létet, s hirdesd:

így lesztek hallhatatlanok!

Vagy hasítsd ki húsunkból s lökd szemétre

állati létünk alattomban őrzött

párzó dühét s az elsőbbség viszályát! -

De mutathatsz-e majd nekik cserében

követni példát, embermódra?

Magad példáját?

Ifjúság helyett önmegtagadásod

nehéz kámzsáját, mit húszévesen

nyakadba vettél, s hitted, hogy fegyelmed,

napestig szított szédítő törekvés

hajszája majd megtisztít s bölcs leszel,

úgy szemléled majd sorsod változását,

mint ár-apályt egy idegen vízen?

Most itt állsz s meg kell vallanod, hogy mindaz,

mi eddig hajtott, kéjt s vigaszt kínált -

kamaszkorod idétlen, pőre láza volt:

hiába fojtod versbe, szóba, borba, -

semmit se változott. -

De tűrnöd kell-e még, hogy végzeteddé

kövüljön, s így hordozzad halálig?

Vagy ennyit látsz és ennyit tudsz csupán?

Nem, nem - világnagy szemgolyó légy!

Nézd: irgalmatlan szűk lett ez a bolygó:

határos rendjét a nyugtalan elme

szétfeszíti akár halálod árán.

Szféráinkban angyalok nyájai helyett

stroncium-peték tenyésznek,

engedd kitelelni a férget -

gubóját szétrepeszti,

megszáll a mandulavirágban

s érett korában

porrá őrli gyümölcsét.

Míg fivéred, fejét az űrbe mártva

kuvikszót sejdít, s borzad a gyönyörtől -

te hallgatsz-e békén?

Bár nem tudsz jóslatot,

példád agyagként porlik,

és prédikálni restellsz -

de láttad őket!

Ártatlan húsuk rózsaként kinyílott;

és láttad a kőszemű, holt csecsemőket,

a jámbor barmokat, keserű harcban a rémmel

s a foszfor-perzselte rétek nagy temető-magányát.

S ím, a teremtés minden hangja benned

egy értelemre zendül;

a billent ég burája így kolompol,

porhitű népek évszázadnyi porból,

anyák, kik őszi lombként hullattak gyermeket,

malomba nem fogott, csak szétzilált szelek,

főlvert vízáramok, madárhadak,

derült égből kibuggyant hópihék

a tengerfenékről feldobott halak

tudva, hogy öntudatlan;

hangos szóval vagy néma kábulatban -

RENDÉRT KIÁLTANAK!

Egyetlen Rendért, hol négymilliárdan

elférünk e táguló világban;

Egyetlen Rendért, mely ha eget hódít,

nem mártja tűzbe szűk földje lakóit.

Egyetlen Rendért, hol nem gyűjt fejünkre

halált bomló magocskák titka-üdve;

Egyetlen Rendért, melyben még az állat

s a levél a fán is hazára találhat;

Egyetlen Rendért! - Föld-erős parasztok,

a nehéz munkások kondítják a harangot;

s velük gép-tornyok és tárt-ölű völgyek

mámor-süket fülekbe mennydörögnek:

Ocsúdjatok!

Mentsétek meg a földet!

/1957/

A bejegyzés trackback címe:

https://zsolt51.blog.hu/api/trackback/id/tr528230786

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

11229 2014.08.13. 13:59:22

marja köszönöm :)
süti beállítások módosítása