Visszagondolva akkori önmagunkra, vajon azoknak a fiatalembereknek tetszene, amivé váltunk?

Úgy alakult, az érettségi találkozókat valamikor ősszel tartjuk. Történelmileg.

Még valamikor a múlt században. 45 éve.

Ez már talán tényleg történelem.

Táncsics Mihály Gimnázium és Szakközépiskola, Budapest, Márvány utca. Finommechanikai műszerész osztály. Ez csak valami félreértés, igazából senki nem lett műszerész.

A középiskolás időszak az a kor, amikor még erőteljesen alakul jellemünk, világnézetünk, személyiségünk, és tagadhatatlan, osztálytársaink, akikkel ezt a négy évet együtt töltjük, még ha néhányan tagadják is, hatással vannak ránk. Akár név szerint is meg tudnám nevezni, kik azok, akik hatással voltak rám. Persze nem fogom. Lehet persze, hogy ők egészen máshová jutottak, mint amerre az ő hatásukra is én elindultam.  Talán ez is természetes. És érdekes látni, ki hova jutott. Ki maradt hű akkori önmagához, és ki lett egészen más.

Öregszünk. Az unokák mellett, vagy talán még őket is megelőzve, a betegségek voltak a legfőbb beszédtéma.

Néhányan morbidnak is érezték, hogy a Farkasréti temető mellett volt találkozó.

Sajnos egyre több a halottunk is.

Aki azért nem jött el, mert úgy érezte, az első találkozókon mindenki csak dicsekedett a sikeres életével – én akkor is csak szerénykedtem – sajnálhatja, most a panaszkodás volt a jellemző. Elsősorban persze az egészség miatt. Dicsekvésre most már elsősorban az unokák adtak okot.

Gyerekeink közül egyre többen élnek, dolgoznak külföldön. Örömteli és egyben szomorú is.

Visszagondolva akkori önmagunkra, vajon azoknak a fiatalembereknek tetszene, amivé váltunk?