Mindszenti litánia
2014. október 31. írta: obsidian1

Mindszenti litánia

Elza fiam, te is meghaltál, lehet már veled beszélni

Az élővel nem tudok én, viccelek és elfordulok

Nem nézek a szemébe órámat nézem sietek valahová

Mindig úgy érzem úgyis fölösleges és haszontalan


Mindszenti litánia

Néhai K. E. festőnő halálának évfordulójára


Elza fiam, te is meghaltál, lehet már veled beszélni

Az élővel nem tudok én, viccelek és elfordulok

Nem nézek a szemébe órámat nézem sietek valahová

Mindig úgy érzem úgyis fölösleges és haszontalan

Hiszen nem tudok segíteni élőn nem tehetek semmit

Hiába néz rám remegve hogy majd csodát teszek

Én a fiatalságot nem tudom visszacsinálni

Egy fűszálat meg nem növelhetek az erdőn

Miről beszéljek hát mit hazudjak a többi ostobaság

Te is tudtad ezt mikor félszegen összenevettünk

S mondtad hát akkor menj ha nincs időd majd legközelebb

Holott sejtettük mindketten hogy legközelebb már

Vékony viaszfigura fekszik helyeden az ágyban

Egy szál lepedővel letakarva furcsa szokás

Döbbentté dermedt ibolyakék üvegszemekkel

Viaszajkán szinte zavart meglepett mosoly

Mint aki mégis csodálkozik hogy ez is lehetséges

Hogy az erdő az erdő a titokzatos korallerdő

Amiről szóltál egyszer, hogy valahol a sötétben

(Ahonnan más „igazi” asszonyok testéből

Pufók kisbaba indul, így tanultad régen)

Egyszer csak elkezdett növekedni ijesztőn

Ágakat és kacskaringós utakat görbített

Kapaszkodott és szétfutott bíbor gyökerekkel

Míg erdő nem lettél egészen valami tengeralatti

Különös táj amit meg is akartál festeni akkor

Indákkal a tenger alatt, cserjekorall

Korallbozót, aminek más nevet adtak

Azok a komoly és szigorú urak, akik voltak

Orvosok és hangosszavú erélyes nők, ápolók

És cselédek a rosszszagú bérház folyosóján

Aminek emeletén vonszoltad magad a műterembe

És hallottad, ahogy összesúgnak a hátad mögött

S innen tudtad – hogy az az erdő egy híres betegség

Amin úgyse lehet segíteni, el szokták titkolni

És úgy kell tenni neked is mintha te se tudnád

Hogy meg ne sértsd a titkolózókat körülötted

Így hát titokban egyedül a kis kávémérésben

Függönyt behúzva, szedted elő dobogó szívvel

A népszerű orvosi lapból kitépett cikket

Melyből sok latin szó közül kettőt értettél

Ignorabimus és ezt a szépet: exitus lethalis

És láttad Lethe öblét, az Enyészet Szigetén

Fekete pineák közt, Böcklin nagyszerű vásznán

Ami előtt annyiszor álltál meg a müncheni házban

Visszacsavarogva, újra meg újra, a többi teremből

Huszonkétéves szép ifjú leány, lelkes növendéke

Hollósy mesternek, Lenbachnak, Velasquez bűvöletének

S egy bolond festőnek, aki el akart vinni Amerikába

De neked csak az volt az élet ami költői és regényes

Elza fiam most már elmondhatom én is tudtam

Előre, ami történt, látod, ki lehetett bírni

S eljátszottam fanyarul, hogy csacsi tévedés volt

Hogy az a pap bent volt nálad és éneklő hangon

Együtt mondtátok a miatyánkot mint az iskolában

És hogy milyen furcsa volt ez jó és félelmes egyszerre

Hát igen, tudtam én, hogy neked ezen át kell esni

Mégse beszélhettem, ami biztosan tetszett volna

Hogy milyen „festői” lesz az, kék ravatal

És gyertyák és szónok és magad kinyúlva

Naiv középkori szent boldog Mária-arccal

Mint egy Botticelli, akiért úgy rajongtál

Mesélhetek erről, milyen szép volt az egész

Ahogy te meséltél nekem, titokzatosan suttogva

Mikor kisgyerek voltam, Andersent és másokat

Amitől művész lettem magam is – bizony jó

Hogy már nem kell tartani azt az unalmas szokást

Hogy a haldoklónak nem illik beszélni halálról

Hát mit szólsz, Elza fiam, meghaltál, látom az arcod

Ahogy ámulva, éneklő, vékonyka hangon

Lelkendezel: „igazán? meghaltam? jaj de érdekes!”

És titokban büszke vagy rá, hogy veled ilyen „igazi” dolog történt

Mint a többi, felnőtt, komoly emberekkel

Apával, anyával, meg régi nagy festőkkel

Kitüntettek téged is ezzel a komoly előkelő dologgal

Igen bizony és még mit is akartam mondani

Tudom már, igen, hogy azóta voltam Münchenben

Ahol két évig kóboroltál valamikor régen

És mindig vágytál vissza, mert az bizony szép volt

Nagy jövő várt rád mindenki mondta akkor

Csillogó karrier mint László Fülöp és a többiek

(De azóta sajnos megváltozott a világ)

Szóval voltam Münchenben, egy éjszakát töltöttem

Este érkeztem egyedül és reggel már vitt a vonat

Egyedül este ismeretlen város idegen bajorok

Rólam se tud senki lődörgök magamban az uccán

S ekkor úgy rémlik jártam én itt nagyon sokáig

Nem kell kérdezni senkit, a te emlékeiden át

Otthon vagyok én – s bejártam éjjel a várost

Ódon uccáit, tornyokat és tereket, messze

S mindenütt ott léptél mellettem alig pihegve

Figyelted az arcom ráismerek-e, sötétben

S feleltem magamban hogyne ez a Frauenkirche

Ugye itt futottál, könnyű lábbal rajztömbbel

Reggel a mesterhez – ez itt a Schack-Galerie

Itt másoltad Rubens szőke-fehér asszonyait

Lám, itt az árkádok alatt homálylik az a kis Bräuhaus

Ahol sietve ettél délben vidám bohémfiúkkal

Mert tegnap Joachim hegedült, itt szemben a Konzert-Salonban

Ezt meg akarod írni nekem – hol is? – ott a sarokban

Milyen csodálatos este volt, mekkora művész Joachim

Beethovent hogy érti és „talán mégis inkább

Hegedülni tanulok, mit szólsz hozzá? most

Isten veled, Fricikém, most megyek Margittal

Megnézzük azt az óriási Bavária szobrot”

Így bolyongtam Münchenben aztán egyedül ültem

Egy kis tabarinban éjjel rossz feketénél

S azon tünődtem, torkomra nyelve a könnyek

Minden pezsgőnél részegebb, mámorítóbb italát

Hogy mi az a fájás, a kis fájás, mindig ugyanott

Szivemnek ugyanazon a pontján, valahol mélyen

Néha ritkán ha magamban ülök senki se figyel

De nem jöttem rá és reggel fütyült a vasút

És most még csak annyit, hogy másnap éjjel

Mégegyszer láttam Münchent két percre tovább nem

Éjszaka megint, utoljára, de most nem az uccán

Felülről láttam, bukdácsoló felhők magasából

Csillagos ég alatt, villanylámpák hunyorgó ezer szemével

Aludt a Város, nem nézte senki fent az égen

Álomhajóját, suhanó, ezüstös marsbeli bálnát

Felhők és holdfény taván rémes meseszörnyet

Busa fején regényes kis német vendéglőben

Apró ablakok Vogel és Busch modorában

Mint a Fliegende és Jugend szines metszetein

S én onnan az ablakból mégegyszer láttam a Várost

Amint felpislant, vállat von, percre elámul

Aztán – álmos filiszter – fordul egyet az ágyban

Fülérehúzza gőzök és párák paplana-csücskét

Gondolván álmodott alszik horkolva tovább

S a hideg éjben három pont világít csak

Őrfény a Zeppelin orrán s az én két macskaszemem

Elboruló szem, mert íme, megint szívembenyilallt

Az a kis fájás, mégis oly végtelen mély

Halálos kínpadnál élesebb és mélyebb

És most már tudtam a szót, emlék az ő neve

Emlék az, ami itt suhan el velem messze, az éjben

Emlék ez a hajó, emlék a város emlék vagyok én

Elszáll és múlnak az évmilliók s nem lesz pillanat, egy se

Robogó légigép visszarohanó Lethe-hajók

Ablaka mellől lesve ki fekete ködben

Hogy egymást messe mégegyszer szempillantásra a két út

Elvillanva hogy lássalak s te is, és intsünk az ablakon át

Csak ennyit, szervusz, isten veled, isten veled! élet,

Ifjúság, remegő remény, mámor, félszeg, gyönge mosoly

Halk, tehetetlen kis tiltakozás az Éjszaka ellen

Naiv gyufaláng amit úgyis elfúj a szél

-->

A bejegyzés trackback címe:

https://zsolt51.blog.hu/api/trackback/id/tr368230816

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

178873 2014.10.31. 15:20:05

Olyan igazságtalan a világ, hogy Karinthy elsősorban az Így írtok ti szerzőjeként él a fejekben, holott zseni volt a költészetben is.

301782 2014.10.31. 16:08:19

Gondolom az ünnep kapcsán hozott vers tényleg nagyon szép. Nem oly régen találtam egy másik Karinthy versre, elámultam azon is. (Nihil c.). A zseni az bizony zseni... ++

290566 2014.10.31. 17:34:30

csillagos...

11229 2014.11.02. 09:39:38

solide szeretünk mindenkit berakni egy skatulyába

11229 2014.11.02. 09:40:33

Valika költőnek is jelentős

11229 2014.11.02. 09:40:55

evalajos köszönöm :)

180524 2014.11.02. 15:29:48

Nos, igen... "Minden pezsgőnél részegebb, mámorítóbb italát Hogy mi az a fájás, a kis fájás, mindig ugyanott Szivemnek ugyanazon a pontján, valahol mélyen Néha ritkán ha magamban ülök senki se figyel..." Hááát, valahogy így... Üdv, obsidian!
süti beállítások módosítása