A stadion gondnoka magyar volt, amikor megtudta magyarok is dolgoznak az építkezésen rögtön megkeresett bennünket, és összebarátkoztunk. Bevitt bennünket a vasárnapi délutáni meccsre. Egy válogatott játékosa is volt akkora zsolnai csapatnak. Már akkor fedett jégstadion volt a városban, néhányszor benézhettünk a hoki csapat edzésére is.
A kollégium egyik portásnője is magyar volt, ő viszont oroszul nem volt hajlandó tudni. Nekünk teljesen mindegy volt voszemsztodvenász vagy voszemszotdvenádcaty, de neki nem, így kénytelenek voltunk mi tolmácsolni. A magyar mégiscsak egy világnyelv. :D Néha már az oroszok és szlovákok között tolmácsoltunk, ha nem is mértettük, amit mondtunk.
A tolmácsunkkal is megbarátkoztunk végül, bár kezdetben elég bizalmatlanok voltunk vele, konfliktus helyzetben mindig mereven képviselte a helyi KISZ (nem emlékszem már, hogy hívták szlovákul) álláspontját.
Az orosz csoporttal először egy hivatalos druzsbán találkoztunk, de egész jól összebarátkoztunk, közös ivászatok, focizás. Volt egy Zója nevű lány, aki... végül mással. :D
Szokatlanul esős nyár volt, szinte mindennap esett. Otthonról egy pár vászoncipőben indultam el, kint vettem még egy Botas sportcipőt (narancsszínű frottír zoknival), amiket aztán felváltva hordtam, és szárítottam.
Három hét munka után, másfél hét pihenés és kirándulás következett, már amire a fizetésünkből futotta, mert a végén azért azt is kaptunk, még csak nem is egyformán. Hogy mi alapján differenciáltak az azt hiszem, örök rejtély marad. Nem akarok panaszkodni, így is szép helyeken jártunk.
A sztrecsnói várhoz gyalog sétáltunk el, kicsit zavaró volt, hogy végig egy forgalmas út mellett haladtunk, csak libasorban tudtunk menni az út szélén, közben folyamatosan húztak el mellettünk az autók. Visszafelé egy út menti csárdában igazi finom sztrapacskát ettünk, azóta sem ettem olyat.
Liptószentmiklóson (Liptovsky Mikulas) megnéztük a Jánosik múzeumot. Úgy emlegetik őt, mint a szlovák Rózsa Sándort. Azt hiszem nyolcadikos voltam, amikor a róla szóló filmet vetítették a faluban. Nem sokkal utána írtunk egy dolgozatot a példaképünkről, a fél osztály róla írt. Persze nem a múzeum miatt mentünk oda, csak ha már ott voltunk megnéztük azt is, a cél a deménfalvi cseppkőbarlang volt.
Voltunk még egy sörgyárban is. (Bytča?)
Az utolsó pár napot Pozsonyban töltöttük. Útközben még megnéztük a trencsényi várat, a lakótorony tetején a vörös csillaggal. Furcsa volt nekünk, hogy minden középületen ott a vörös csillag. A trencsényi várban döbbentünk rá arra is, hogy a nálunk csak negatív jelzőkkel ellátott Csák Mátét ott nemzeti hősként tisztelik.
Pozsonyban már végképp nem volt semmire sem pénzünk, a várba is csak az orosz csoporthoz hozzácsapódva jutottunk be. Véletlenül futottunk csak össze velük. Akkor avatták fel a pozsonyi Duna hidat, elsők között sétáltunk át rajta. Csak mellékesen jegyzem, az sem készült el teljesen az avatásra, de az ünnepet nem lehetett áthelyezni.
Pozsonyban tapasztaltuk azt, aki tud magyarul, az sem akar megszólalni. Néha egy üzletben félórás mutogatás után, akkor szólalt meg, amikor valami bántó megjegyzést tettünk.
A villamosokon ülőkalauzos rendszer volt. Jegy nélkül a hátsó ajtónál kellett felszállni, és a kalauznál megvenni. Mi ha csak tehettük jegy nélkül utaztunk. Egyszer valamiért egyedül voltam a városban, természetesen akkor is jegy nélkül utaztam. Nem voltak elég sokan a villamoson, a kalauz kiszúrta a Budapesti Műszaki Egyetem feliratú pólómat, felkelt a helyéről és odajött hozzám. Játszottam a hülyét, nyújtottam neki a két koronást: proszim bilet. Ő elkezdett magyarázni, én csak mondogattam: nye razumet. Végül csak elvette tőlem a pénzt és adott jegyet, utána szólalt meg magyarul.
