A boldogság új eszme Európában – mondta Saint-Just, az ifjú forradalmár. Egyszerűen: une idée neuve. Mint ahogy új eszme volt, mikor az ember először csavart valami olyat a testére, amit később ruhának neveztünk, hogy ne fázzon. Új eszme. Mint egy szőnyeg a padlón, amely eddig csupaszon állt a lakásban. Új eszme. Vagy: új gondolat. Mondhatnók: új ötlet.

Micsoda ötlet! Boldognak lenni. Hogy eddig senkinek se jutott az eszébe! Úgy látszik, az eszméket mégis a történelem szüli.

Napóleon, az ifjú tábornok viszont, „az Olaszországi Hadak fővezére”, első diadalainak mámorában ezt meneszti gyors postával a szépséges Josephine-nek Párizsba: Én sohasem hittem a boldogságban. („Milánói főhadiszállás, az egy és oszthatatlan francia Köztársaság IV. évének Prairial hó 23. napján”)

Mióta olvastam e két mondatot, mindig úgy képzelem, hogy a történelem azóta is (mint ahogy már azelőtt is, talán a kezdet kezdetétől) állandó küzdelem azok között, akik a kétségbeesés és nyomorúság legalján is mindig újra felfedezik – s azok között, akik legnagyobb sikereik káprázatában sem képesek hinni benne.

Akarod, hogy tudjam, ki vagy? Akarod tudni, ki vagy? Mondd meg, el tudod-e képzelni, hogy az ember boldog lehet.

(Somlyó György)