Köves Viktória: Fullkontakt (blogregény)

Köves Viktória: Fullkontakt (blogregény)

Elfogult leszek. Nekem ez a regény nem egyszerűen egy olvasmány. Mint blogger jelen voltam a születésnél. Még blog formájában olvastam, aminek a  szerkesztett változata jelent meg most e-könyv alakban. (Hogy lehet egy e-könyvet dedikálni?) Sőt több volt ez egyszerű jelenlétnél, az életem részévé vált, és hogy most itt vagyok és blogolok, az ennek köszönhető. (Lehet, hogy sok köszönet nincs bennem, de talán elviselhető vagyok.)

Félve kezdtem bele az olvasásba. Két dologtól féltem. Egy részt féltem, hogy a szerkesztett változatot újraolvasva csalódást okoz. Másrészt féltem, a regény ugyanolyan szélsőséges érzelmeket vált ki belőlem, mint annak idején. Az első teljesen alaptalan volt, nem is tudom, hogy juthatott eszembe.  Persze nem lehetett rám ugyanolyan hatással, mint első olvasáskor, de felidézte , akkori érzéseimet, így az olvasás egy furcsa párhuzamos történetet jelentett, a regénybeli Vera története mellett megjelentek az én akkori érzéseim is.

Annak idején. Persze tudtam, mégis meglepődtem rajta, amikor láttam a könyvben a dátumokat, mindez már hét éve történt. El sem hiszem.

Miért is volt rám ilyen hatással, azon kívül, hogy az írója egy boszorkány?

Semmit nem söpör a szőnyeg alá, semmit nem hallgat el, alapvető kérdéseket tesz fel férfi és nő viszonyáról, együttélésről, gyereknevelésről, családról, és rákényszerített, hogy a saját életemmel kapcsolatban is újra feltegyem ezeket a kérdéseket, mert valljuk be , egy idő után hajlamosak vagyunk rá, egy idő után rutinból megoldani a problémákat, és nem mindig ásunk azok gyökeréig.

Vagy talán csak, mert nagyon jól ír.

Egy mondat a könyvből:

„Az írásban az a jó, hogy elvisz oda, ahol nem vagyok.”

Talán azért nem ír mostanában, mert megtalálta a helyét. Aminek igazán örülök, de önző módon nekem mégiscsak hiányoznak az írásai.

Előkerestem egy régi szép hosszú hozzászólásomat a bloghoz, csak egészen minimálisan változtattam meg. Ma már ilyeneket biztos nem írnék, de talán vállalható, és nagyon jellemző.

„Hát nem igazán tudok szabadulni tőled. Most van időm nyugodtan írni, viszont nem látom a te írásodat, így csak az emlékezetemben élő szövegre hagyatkozhatom, ami szükségképpen erősen hiányos, és egy kicsit már én is benne vagyok. Ha jól emlékszem, valahol július közepe táján tartok, amit írni fogok, az erre az időszakra vonatkozik.

Eddig azt feszegettem, miért írsz magadról, de feltehető az a kérdés is, hogy én miért olvaslak, és miért érzem szükségesnek, hogy hozzá is szóljak az írásodhoz. Nem vagyok egy kukkolós típus, a valóság show-nak nevezett valamiket messziről elkerülöm, a „sztárok” magánélete teljes mértékben hidegen hagy. Van valami a személyiségedben, amit szeretnék megismerni. Nem kételkedem az őszinteségedben, mégis úgy érzem, hogy egy kicsit el is rejtőzködsz a szavak mögött. Persze az természetes, hogy a regénybeli éned különbözik a valódi énedtől. Csinálhatod ezt tudatosan is, vagy akár a tudat alatt önmagadról benned élő kép jelenik meg az írásodban, de talán valóságban is belemerevedhettél a xxx-ságba. (Egyébként, hogy érzed magad, amikor ilyen hozzám hasonló amatőr pszichopaták elemzik az életedet?) És hogy miért írok? Olyan kéréseket vetsz fel, amiket az emberek többsége, ha néha önmagának fel is teszi, igazából nem gondolja végig, és nem ad rá őszinte választ. (Közbevetőleg: Jó, ha valaki pontos kérdéseket tesz fel, de a pontos válaszokat nekünk kell megadni, és azok nem biztos, hogy olyan egyértelműek, mint a kérdésből következne.) Valójában a saját válaszaimat próbálom megadni a te problémáidra. Ha úgy vesszük, majdnem mindenben elég távol állok tőled, mégis át tudom élni az érzéseidet, néha egészen mélyen megérintenek. Tekinthető ez akár egy fajta olvasatnak is.  Ha időben elkezdtem volna, párhuzamosan jelenhetett volna meg xxx története és xxx története obsidian olvasatában. Hú, most nagyon nagyképű voltam.

Számomra sokkal izgalmasabb a H-val való kapcsolatod, mint a V-hez fűződő. Bár olvasva a blogodat bennem is felmerült, egyáltalán miért maradtatok eddig együtt, és szakításhoz tényleg csak ürügy volt egy harmadik megjelenése. Mégis csak ő volt eddig a legtartósabb kapcsolatod, és nem csak ezért lett a gyereked apja, mert éppen ő volt kéznél, amikor rád tört a gyerek utáni vágy. Azért több volt ő egy spermadonornál.  És testileg talán még most is kötődsz hozzá, ha ezt szégyelled is és bűntudatod is van miatta. Miért is van bűntudatod?

Nagyon szép vízió: alfahím és alfanőstény a falka élén. De hol van a falka? Szerintem én a te értékrendedben valahol a görög abc közepe táján helyezkedhetek el, mondjuk műhím (m) lehetnék, de leszarom a falkavezéreket. Ezt az egész falka dolgot egy kicsit erőltetettnek érzem. Talán egy kis csavarral…

Bomlás. Egy kicsit irigylem azokat, akiknél még működik a nagy családi összetartás, de nagyon ritka ma már, ahol a családi összejövetelek valódi tartalmat hordoznak. Legtöbbször csak kényszeredett ragaszkodás a hagyományokhoz vagy valamilyen elvárásokhoz. Közben csendben utáljuk egymást. Miért szeressem én a húgod második férjét? Mi közöm nekem a sógorom új élettársához? Szólj rá a férjedre, ne itassa a barátomat!? Szólj a hülye gyerekednek, hagyja békén a fiamat! Egy jó családi közösségben (falkában?) minden gond nélkül rászólhattál volna a testvéred gyerekére, ha úgy látod, a gyerekek egymást közt már nem tudják elintézni. Egyébként biztos ő is egy szeretni való gyerek. A családba bekerülő férfiakat le spermadonorozni pedig nem igazán elegáns.

Nagyon szép, ahogy az elválás fájdalmáról írsz. Valaki, aki életünk részévé vált, akit valamikor kiválasztottunk, szakad el tőlünk. Amikor ez véglegessé válik, bármennyire is nem volt már tökéletes ez a kapcsolat, úgy érezzük, önmagunk egy részétől kell megválnunk. És hát benne van a csalódás is, már megint rosszul döntöttünk.

Sok igazság van abban, ahogy a női magatartás mintákat tipizálod. Mindezekben benne van egyfajta megfelelési kényszer. Megfelelni a hagyományoknak, a társadalmi elvárásoknak, a szülőknek, a társunk családjának, a szomszédoknak és még az isten tudja minek. Van, aki mindenféle szerepet könnyedén el tud játszani, de van, aki belekeseredik az önfeladásba. Közben pedig az lenne a természetes, ha mindkét fél önmagát adja egy kapcsolatban, természetesen figyelve a másikra is. Így a kertitörpe nem önfeladás, hanem a társ iránti figyelem.

Van, aki egy nőben (férfiban) megtalálja a teljességet, és van, akinek száz után is hiányérzete van. Ez most nem értékítélet akar lenni. Aki egy tartós kapcsolatban csak örökös pinabérletet

(faszbérletet) keres, az szerintem alkalmatlan mindenfajta kapcsolatra. (Közben a feleségem belenézett, mit írok, nem mondott semmit, de én nagyon zavarba jöttem.) Tudom ezt nem te írtad, de a te blogodban jelent meg ez is. (Mint ahogy most ez is ott fog megjelenni.) Persze nem egyszerű dolog, hogy egy tartós kapcsolatban sok más mellett a szex se váljék unott, rutinos dologgá. de nem kell hagyni. Hogy újra csak idegen tollakkal ékeskedjek, amíg csak járunk valakivel, addig, ha látni akarjuk, kiöltözünk, virágot viszünk neki, de ha már együtt élünk vele, arra a rövid útra a fürdőből a szobába nem érdemes különösebb kiöltözni.”