Vége az előadásnak. Hatalmas taps Tamburásnak, akit most még talán egy kicsit irigylünk is, hogy független tudott maradni, és sajnáljuk, hogy abban a régi újvilágban nem maradt hely számára. A parkolóban Kiss úr már sajnálkozással kevert megvetéssel néz régen látott ismerősére, aki képes még mindig egy húsz éves Ladával járni.

Vajon mennyire toleráljuk ma, ha valaki nem tud, vagy nem is akar megfelelni bizonyos elvárásoknak?

Kezdjük talán Goethe-vel, egy részlet a Wilhelm Meister tanulóéveiből:

Házában mindennek szilárdnak és tömörnek kellett lenni; gazdag készletek, nehéz ezüstneműek, értékes evőeszközök voltak ott; ellenben vendéget ritkán látott, mert minden vendégeskedés ünnep volt, amit a költségek s a kényelmetlenségek miatt egyaránt nem lehetett gyakran megismételni. Háztartása nyugodt, egyforma lépésben haladt, csak az mozgott és újult meg benne, ami senkinek sem szerzett élvezetet.

Éppen ellenkező életet élt az öreg Werner egy homályos, sötét házban. Ha a szűk írószobában, az ősrégi íróállvány mellett elvégezte üzleti dolgait, szeretett jól enni, s lehetőleg még jobban inni; nem is tudta egyedül élvezni a jót: családján kívül barátokat s mindazokat az idegeneket, kik házával valamelyes összeköttetésben álltak, mindig asztalánál akarta látni; a székei ősrégiek voltak, de mindennap meghívott valakit, hogy üljön rajtuk.

A fenti idézet csupán a kétfajta gondolkodásmód bemutatására szolgál, és annak illusztrálására, hogy ez korántsem csak napjaink problémája. Persze ebben az esetben két gazdag emberről van szó, és hát, ha valaki gazdag még talán azt is elnézzük neki, ha úgy él, mint egy szegény.

Egyáltalán nem ennyire toleránsak az erdő lakói Hajnóczy Péter meséjének hősével, a sünnel:

A csavargó sün valahogy mindenkinek a begyében volt. Az erdő szorgalmas lakói azon voltak, hogy vigyék valamire az életben, dolgoztak látástól vakulásig, este holtfáradtan elaludtak a televízió előtt, vasárnap délután pedig meglátogatták a rokonokat.

.

.

.

De ha nem akar házat építeni, rá se hederít, hogy a felesége tavalyelőtti ruhákban jár, és még televíziója sincs, akkor mit akar? Dolgozni csak annyit dolgozik, hogy éhen ne dögöljön, zsebre dugott kézzel mászkál, fütyörészik… mi rejlik emögött?

- Megmételyezi az ifjúságot – jelentette ki a bagoly. – Mi lenne a társadalommal, ha mások is követnék a példáját? Börtönbe vele, amíg nem késő!

Persze, ha legalább elásott pénze lenne, akkor még csak-csak megbocsátanának neki, de így, hogy jóformán semmije sincs, mégis elégedett, ez megbocsáthatatlan.

De miért is kell gyűlölni, ha valaki nem úgy él, mint mi?  Tényleg a társadalomért való aggódás vezényel bennünket, vagy egyszerűen csak irigyek vagyunk, amiért mi gyávák vagyunk úgy élni, ahogyan titokban szeretnénk?

Nemrég egy rádióműsorban volt szó valakiről, aki az USA-ban azért harcol, hogy lehessen a kertben ruhát szárítani. Nevetségesen hangzik? Az Amerikai szépség óta én már egyáltalán nem csodálkozom rajta. Ilyet mi nem szoktunk csinálni, hát aki közénk akar tartozni, az ne csinálja. Még valaki azt hinné, hogy itt „olyanok” élnek, a végén még csökken az ingatlanok értéke.

Nem akarom én visszasírni a szőröslábú nőket, de nem túlzás, hogy valaki nem mer kimozdulni otthonról, ha nincs frissen gyantázva?

Az a szerencsétlen Tamburás meg menjen az aluljáróba, ott nem zavar senkit a hülye zenéjével.