Dada hosszú bejegyzése elgondolkodtatott. Ha írásaimból nem is mindig derül ki, néha azért gondolkodni is szoktam. Nem akartam egy futtában odavetett, néhány mondatos kommentben válaszolni rá, úgy éreztem, ez ennél többet érdemel, de munkahelyen blogolva másra ritkán van lehetőségem, így most egy önálló postban próbálom meg rekonstruálni gondolatmenetemet. Egy kicsit talán túl is lépve Dada bejegyzésén.

Többször leírtam már, nem hiszek abban, hogy az egyik generáció értékesebb vagy különb, mint a másik. Ugyanígy abban sem hiszek, attól, hogy valaki falun él vagy városon, Erdélyben vagy Zalában, szlovák vagy magyar jobb vagy rosszabb, értékesebb vagy értéktelenebb, mint a másik. Természetesen nagy különbség lehet köztük. Mások a hagyományok szokások, kulturális, politikai hatások. Most olvastam

Dragomán György regényét a Fehér királyt, teljesen más világ, mint amit akkoriban itt Magyarországon megéltünk. Szükségszerű, hogy ez rányomja a bélyegét az emberek gondolkodásmódjára is, de ez nem jelentheti azt, hogy lehetetlen őket megérteni.  Persze túl kell lépni hozzá saját sztereotípiáinkon.

Teljesen értelmetlennek érzem azon vitatkozni, ki a magyarabb. Egyáltalán mi az, hogy magyarabb?

Amennyire lehet alkalmazkodni kell a bennszülöttek szokásaihoz, de a bennszülötteknek is e kell fogadni, hogy senki sem válik egyik napról a másikra tökéletesen olyanná, mint ők, sőt bármennyire igyekszik is, lehet akár bennszülöttebb a bennszülötteknél, egy kicsit mindig idegen marad.

Jó dolog egy közösséghez tartozni, elfogadni szokásait, hagyományait. Egy igazi közösség figyel tagjainak képességeire, ambícióira és segíti azokat, akár azon az áron is, hogy elhagyja a közösséget.

Ennyi elvont bölcselkedés után most már egy kicsit személyesebben.

Nem tudom, miért alakult így, de olyan nagyon soha nem törekedtem arra, hogy megfeleljek a környezetem elvárásainak, sokkal inkább arra vágytam, engem fogadjanak el olyannak, amilyen vagyok. Falusi gyerekkor. Felhőtlen persze nekem sem volt a gyerekkorom, írtam is már róla, de akkor és ott az természetes és magától értetődő volt. Nem is volt más minta, legfeljebb ha könyvekben. Az is teljesen természetes volt, hogy magyar vagyok, ugyan mi más lehettem volna, arra talán még büszke is voltam, hogy ennek a közösségnek a tagja lehetek, de mint egyént ez nem különböztetett meg a környezetemtől, hisz mindenki egyformán magyar volt. Lehettek nálam szebbek, okosabbak, ügyesebbek, de mitől lett volna valaki magyarabb?

A középiskolát már Pesten végezetem. Voltak persze problémáim, de szerettem ott élni Jó volt, hogy nem kellett egyfajta mintát követni. Nem éreztem azt, hogy csak egy szűk körön belül mozoghatok.  Ami a faluban már különcségnek, devianciának számított az Pesten még csak feltűnést sem okozott. Egyre inkább zavart, hogy a faluban, ha hazamentem, úgy néztek rám, mint valami csodabogárra. Tényleg már az is bűn volt, hogy Pesten élek, nem tetszett a frizurám, nem tetszett az öltözködésem, nem tetszett mit olvasok, nem tetszett milyen zenét hallgatok.

Egyetem után vidéki város. Zárt körök, amikbe ha nagyon akartam volna bekerülhettem volna, de egyáltalán nem vonzottak.

Nagyjából itt tartottam a gondolatmenetemben, amikor elolvastam Morvai Krisztina írását az Ésben. Nem is tudom, hogyan kérjek elnézést Dadától, hogy egy lapra kerül vele. Csak egy rövid részletet idézek belőle, az is sok.

„Nem tűrünk a végtelenségig. Nem és nem! A Magunkfajtáknak ugyanis, Tisztelt Megyesi Elvtárs, Tisztelt Szerkesztőség, Tisztelt Magukfajták – csak egy hazája van. Magyarország. Ez a mi Hazánk, mi itt vagyunk itthon és mi itt itthon vagyunk. Visszavesszük a Hazánkat azoktól, akik túszul ejtették!”

 Kétségbeejtő. Hát van értelme itt hazáról, magyarságról, kötődésről, befogadásról, alkalmazkodásról vitázni. Morva Krisztina majd eldönti, ki az igazi, mindenki más hazátlan bitang.

El sem akarom hinni, hogy ez valódi. Tényleg olyan országban élünk, ahol egy vezető értelmiségi ilyeneket írhat következmények nélkül. Bármennyire próbálok túllépni a sztereotípiáimon, ezeket a gondolatokat nem tudom elfogadni.

Nincs benne egyetlen csúnya szó sem, de egy cifra káromkodást kevésbé éreznék bántónak.

Mennyire lehet jó a hírneve annak az egyetemnek, amelynek az oktatója ilyen nézeteket vall?

És egyáltalán milyen fajta vagyok én?

Szerintem magamfajta.