Egy kis előzetes magyarázkodással kezdem. Rendszeres olvasóim (hehe) már tudhatják, hétvégeken nem vagyok net közelben. Egy ismerősömnél most nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy belenézzek a nolblogba, és átfutottam Nata írását. Az a baj, hogy tényleg csak átfutottam, mert nem sok időm volt, és még szemüveg sem volt nálam. Lehet, hogy meg sem értettem rendesen, a kommenteket sem olvastam, lehet, másokat fogok ismételni.
Igen, én is olyan írásokat szeretek olvasni, amelyek valamennyire egybeesnek az én világlátásommal. Amelyekről úgy érzem, akár én is írhattam volna, ha úgy tudnék írni, vagy amelyek olyan következtetésre, amire talán én is jutottam volna, ha tovább gondoltam volna a dolgokat. Amelyek olyan dolgokkal ismertetnek meg, amik engem is érdekelnének csak valamiért kimaradtak az életemből. Azokat az írásokat pedig, amelyek majdnem minden mondatukkal vitára ingerelnek, inkább el sem olvasom. Minek idegesítsem magam?
Ez így tényleg a spanyolviasz feltalálásának tűnik.
Vagy mégsem ennyire egyszerű?
Néha olyan írásokon is kiakadok, amelyek talán nem is állnak olyan távol tőlem, de annyira kioktatóan, ellentmondást nem tűrően teszik, hogy azt már nem tudom elviselni. Vagy elgondolkodom olyanokon, amelyeknek egyetlen mondatával sem értek egyet, de érdekesnek találom, mint lehetőséget, amit aztán rendszerint elvetek.
Az én földhözragadt gondolkodásomtól teljesen távol áll a reiki, családállítás és hasonló dolgok, ettől még teljes mértékben el tudom fogadni azokat az embereket, akik hisznek ezekben, feltéve, ha ők elfogadják az én földhözragadt gondolkodásomat.
Igazából elég unalmasnak találom magamat, szörnyű világ lenne, ha mindenki olyan lenne, mint én.
Csak egészen kivételes esetben fordul, hogy valaki kizárólag egyfajta vegytiszta hatásnak legyen kitéve. Legtöbb esetben már családon belül többféle hatás érvényesül, aztán iskola, barátok, kortárs csoportok, média egymást erősítő, vagy kioltó hatásai.
Alapvetően azért talán mégis a család a meghatározó. Vagy úgy, hogy szinte teljesen a családon belüli értékekhez igazodunk, vagy úgy, hogy megkérdőjelezzük ugyan, de olyan igazodási pontnak tekintjük, amihez mindig lehet viszonyítani, vagy úgy, hogy lázadunk ellene. Van olyan család, ahol már a megkérdőjelezés is lázadásnak számít, és van, ahol igazából lázadni sem lehet.
Nem ragozom tovább, végül úgyis csak odalyukadok ki, igazából nem lehet előre tudni, kiből milyen ember lesz. Utólag lehet kutatni azokat a hatásokat, amik meghatározóak voltak a fejlődésében, de akkor is marad a kérdőjel, miért azok hatottak rá, miért nem mások, amik esetleg egészen más irányba vihették volna. Van, aki hosszantartó komoly tanulás után jut el egy olyan primitív, korlátolt gondolkodásmódhoz, ami sokak számára születési adottság. És ezt most nem poénnak szántam.
Azt hiszem írtam már valahol, mennyire sokkoló lehet, ha egy szülő olyan tulajdonságokat fedez fel gyermekében, amelyek teljesen idegenek tőle.
Sokan rákényszerülünk olyan dolgokra, amelyeket, ha szigorúan ragaszkodnánk az értékrendünkhöz, talán nem tennénk. Van, aki tudatosan vállal kompromisszumokat valamely cél érdekében, de sokszor hajlamosak vagyunk megfelelő ideológiát keresni hozzá, és végül magunk is úgy hisszük, hogy ez személyiségünk lényegéből fakadó döntés volt.
Sikertelenségünkért, kudarcainkért, amik talán sokszor valóban rajtunk kívül álló okok miatt következnek be, sokan hajlamosak a valódi okok megkeresése helyett másokban keresni a hibát, olyanokban, akik különböznek tőlük, könnyen azonosíthatóak. Lehet rájuk mutogatni, indulatokat gerjeszteni ellenük. Sok embernek megnyugtató, hogy találnak egy közös ellenséget, jön hozzá egy kis kiválasztottság tudat, és már értelmet is ad az életüknek. Hogy közben a problémák csak mélyülnek, mindenkinek csak rosszabb lesz? Amíg ők léteznek...
