SÖR = Shakespeare Összes Rövidítve

Emlékeimben kutatva kénytelen vagyok beismerni, eddig csak egyszer láttam teljes egészében a Hamletet. Még valamikor a hatvanas években, azt a mostanra már legendává vált előadást a Madáchban, Gábor Miklós főszereplésével. Igaz akkor még fogalmam sem volt róla, hogy én most egy legendát látok, valamiért mégis maradandó nyomot hagyott az emlékezetemben.

Látva a zalaegerszegi színház előadásának szereposztását, első pillantásra szembeötlött annak rövidsége. Legfeltűnőbb Fortinbrass hiánya volt, Aki bár személyesen csak néhány pillanatra jelenik meg az eredeti darabban is, valamilyen formában mégis végig jelen van. Hiányával nagyrészt megszűnnek a hatalmi játszmák, felerősödik a magánszféra, egy kicsit talán közelebb kerülve a nézőhöz. Így nem lőnek sort, marad a néma csend.

Helytelen lenne persze az előadáson a leírt szöveget számon kérni. Mi is egy leírt dráma? Szó, szó, szó... Hogy stílusosak legyünk. Egy színházi előadásnak önmagában kell kerek egésznek lennie. Ott és akkor kell hatnia.

A zalaegerszegi színház eddigi találkozásai Shakespeare-rel nem voltak igazán sikeresek. Voltak rutinból előadott koncepciótlan előadások, amelyek létrejöttének egyetlen indoka az lehetett, hogy alkalmat adjanak egy-egy neves vendégművész meghívására. Voltak ráerőltetett, végig nem gondolt koncepcióval előadott darabok, esetleg néhány emlékezetes pillanattal, de egészében véve csalódással. Talán az előző évadban bemutatott III. Richárd volt az első, ami bár sokszor zavarbaejtő módon, de végig „működött”. (Nem szeretem ezt a kifejezést, de nem jutott eszembe jobb.)

Most a Hamletban minden a helyére kerül. A jelzésszerű díszletek tág teret engednek a játéknak. A jelmezek hozzásegítenek ahhoz, hogy viselőjük tulajdonságairól, már megjelenésük első pillanatában képet kapjunk. Nincs egyetlen értelmezetlen mondat. A gesztusok a szerepek lényegéből fakadnak, nem egy-egy modoros színész gesztusai.

Látszólag a bosszúállás drámája, de tudjuk, sokkal többről van szó, helyre kell tolni a kizökkent időt. Ahogy halad előre az előadás egyre inkább érezzük a reménytelenséget, és nem azért, mert ismerjük a darabot. Minden leleplezéssel önmagunkat is leleplezzük, minden egyes cselvetéssel saját magunknak is csel vetünk. Marad a néma csend.

Az előadáson erősen foghíjasok voltak a széksorok, annak ellenére, hogy gyakorlatilag egy teljesen bebérletezett este volt. Ismerőseim közül néhányan szinte indulatos elutasítással nyilatkoztak róla. Nem igazán értem, miért, tényleg nem volt benne semmi erőltetett modernkedés. Egyáltalán lehetne-e ma bármilyen koncepcióval vagy koncepció nélkül előadott Hamletnak csak meg közelítően is akkora sikere, mint annak idején a Gábor Miklós féle előadásnak?