hőssé válni a tetteink előtt.
STRÁZSA POMPÉJIBEN
Pompéji megmeredt katonája, még mindig várod a parancsot?
Fönséges, ugye, így beragadni a lávafolyamba?
Csodaszép. Ha meg is gebedtél, ugye, te „nemhiába éltél”?
Profiemlékműve maradsz kötelességnek,
kottája évezredes himnuszodnak.
Rozsdás lakatgép! Nem is képzelted, mi a véged.
Remélted: minden baj a másikat éri.
Téged a helyetted- gondolkodás megőriz,
mert őrzöd helyetted-tudását
eggyézúzva e lávaüvegben.
Szerencsétlen katona, dühödten köpnek rád a menekvők,
vérük köpik rád, jajongva húzzák kénytelen motyójuk.
Okádva nézik: csattan szét a házad,
a semmivé leépülő kitartás.Ó, kényelmes vagy, csak ezt tudtad, e fékeveszett marhaságot,
hogy odatettek és ott kell maradnod.
Kényelmességedben még számító, goromba, aljas is:
hadd inaljanak-lóssanak-fussanak-igyekezzenek mások!
Úgyis fölszállnak majd a tűzben,
míg te, legalább addig is, ahogy megszoktad, éltél.
Szánalmas katona! Nem tudod, mi még öt percnyi élet,
milyen csoda a lélegzetnyi lét, amivel meghosszabbíthatnád
a lábatlanul csúszó vénség kínlódását
ha továbbrúgnád a szurok elől,
a remény felé,
bármi vak úton.
Nem tudod, milyen a lengő másodperc,
amellyel tovább maradna egész a házad,
ha őrködés helyett megszakadásig tartanád a falát,
ha pajzsod széthúzná az előírás derékszögét
s szabálytalanul föléívelne valakinek,
ha vagdalnád kardoddal a hulló követ,
ha sisakoddal félrekotornál
akár egy félvödörnyi híg gyehennát!
Mit tudod, milyen élő az a halál,
amely a rémületben, mozdulatban, a gondolkodó segítségben felnő,
mit tudod, semmirekellője a századoknak
halvaszületésed szégyenletes történetét!
Megtagadunk, testvérünk,
becsületünkbe gázoló példalép.
Ne bizonyítsd, mily szörnyű vég
hőssé válni a tetteink előtt.
(Iszlai Zoltán)
Egy személyes megjegyzés. Katona voltam, amikor először olvastam ezt a verset, ahol a pompeji őrt örökérvényű példaképként állították elénk.
