Égigérő vascsicsergő
– Égig ér, vasból van, és csicsereg. Mi az?
– Égigérő vascsicsergő.
– Égig ér, vasból van, de nem csicsereg?
– Ugyanaz, csak magyar gyártmány.
Egy vicc a hatvanas évekből. Ha esetleg valaki azt hinné, akkor még minden jól működött.
Égigérő vascsicsergő. Egy kabaré előadás címe volt az Egyetemi Színpadon. Az első műsor, amit ott láttam. Nem véletlenül, az osztálytársaim hívták fel rá a figyelmemet. Arra is, hogy az első sorokba vegyek jegyet. Volt benne sztriptíz is. Egy hölgy levetkőzött bugyi-melltartóra, amikor kialudtak fények, csak a fluoreszkáló anyagból készült melltartó világított, a sötétben levette, és elkezdte a kezében pörgetni, amikor újra világos lett, már egy fiú volt a színpadon a kezében a melltartóval.
Ez volt az első, aztán odaszoktam.
Az a kispolgári értékrend, amit S-ék képviseltek, teljesen idegen volt számomra, zsigerből lázadtam ellene. Miután nem volt semmilyen minta, amit követni tudtam volna, kénytelen voltam a magam útját járni. Kezdetben persze elsősorban beilleszkedni próbáltam, azonosulni akartam az osztálytársaim alkotta közösséggel, de eléggé vegyes társaság volt ahhoz, hogy ne érezzék túl nagy nyomást, milyennek kell lennem.
Nem tudom mennyire voltak tudatosak a választásaim, mennyire múltak a véletlenen. Soha nem szerettem a jól fésült embereket és a jól fésült gondolatokat. Visszatérve egy kicsit Gércére. Nyolcadikban kellett írni egy házi dolgozatot a példaképünkről. A fél osztály Jánosikról írt, - akkor játszották éppen a róla szóló filmet – én viszont arról az osztálytársamról írtam, aki az iskola ügyeletes fekete báránya volt. Még jó, hogy nem került Idus néni kezébe, lett volna belőle nagy botrány. Azt a két fiút, akivel legelőször összebarátkoztam a középiskolában, már első évben kirúgták. Semmi különöset nem követtek el csak nem jártak iskolába. Előtte mindketten valamilyen intézetben tanultak, talán túl sok volt nekik a rájuk szakadt szabadság. Talán engem is fenyegetett ez a veszély, de volt bennem valami megfelelési kényszer is.
Kell néhány szót szólnom legkedvesebb tanárnőmről is, Puskás Mártáról. Másodiktól tanított nekünk magyart. Rosszul kezdődött a kapcsolatunk. Egy betegség miatt kb. két hét késéssel kezdtem a tanévet, és mindjárt az első magyar órán, amin ott voltam, kaptam tőle egy egyest. Naná, hogy halálosan megsértődtem. Írtunk valami mileszekhanagyleszek típusú dolgozatot, amiben provokatív módon leírtam éppen aktuális nézeteimet az élet céljáról. Majdnem az egészet aláhúzta hullámos vonallal, de négyest vagy ötöst adott rá. Ettől kezdve kölcsönösen egymás kedvencei lettünk, nem mintha ez számomra bármilyen előnyökkel járt volna. Na jó, előfordult, hogy azt mondta, ez másnak csak négyes lett volna, de nekem megadja az ötöst. Viszont az is előfordult, mondván tőlem többet várt, egyest adott. Lényegtelen. Ő volt az, aki megismertetett Moldovával, (akkor még nem ő volt „a Moldova”) Szakonyival, Rákosi Gergellyel, Örkénnyel stb.
Talán az tényleg véletlen, hogy a Vascsicsergővel jutottam az Egyetemi Színpadra, de ha másképp nem, az Illés nyomán előbb-utóbb odajutottam volna, és ha odajutottam volna, ott is ragadtam volna.
„Becsaptam egy ajtót. Azt mondtam neki, nyitva van.”
Egy Sándor György poén abból az időből.
Talán ennyiből is érezhető volt jól éreztem magam akkoriban, úgy éreztem kinyílt számomra a világ. Amikor eljött az utolsó tanítási nap, nem éreztem semmi felszabadult örömet, inkább szomorúságot, amiért véget ért valami, ami soha vissza nem hozható.
Azt már régebben eldöntöttem, nem akarok a MOM-ban műszerészként dolgozni. Ha Gércén maradtam volna, szóba sem jöhetett volna, hogy egyetemre menjek, itt viszont az lett volna furcsa, ha nem megyek. Ahhoz nem volt bátorságom, hogy letérjek a műszaki pályáról, igazából esélyem sem lett volna rá, így maradt a BME és a gépészet. A felvételivel nem volt gondom, matekból, fizikából jó voltam. A szóbelin a KISZ képviselője kérdezte meg, látva a bizonyítványomban a szakmai tárgyak jegyeit, jól meggondoltam-e. Mit mondhattam volna? Így aztán egyetemista lettem.
De előbb katonaság.
