Zenei melléklet – zene nélkül.
Légy jó kicsit hozzám
engedd, hogy menjek
— Ne menj el
Értsd meg, nekem is fáj
de el kell most mennem
— Ne menj el
A hosszú úton velem leszel
mindig szerelmesen
Rajtad kívül gondolatom
Nem lesz soha nekem ó, nem
Ne sírj hát, ne sírjál
Ne sírjál ó, ne
Légy egy kicsit kedves
ne mondd, hogy várjak
— Ne menj el
Légy jó kicsit hozzám
hogy indulni tudjak
— Ne menj el
Minden napra írok neked
hosszú leveleket
Minden este veled leszek
Ígérem, mindig veled ó, nem
Ne sírj hát, ne sírjál
Ne sírjál ó, ne
Talán ezzel kezdődött. Amúgy zenében mindenevő vagyok, de az Illés az más. Miért is? Igazából nem tudom megmagyarázni, miért pont az ő zenéjük fogott meg. Talán sok múlott a véletlenen. Az elsők között voltak, akik elkezdetek saját dalokat játszani, és ezekről úgy éreztem, nekem szólnak, és rólam szólnak. Ami talán még fontosabb, úgy éreztem, őszintén belülről szólnak. Azt hiszem kezdetben így is volt. Az Omega korai dalait (Ha én szél lehetnék, Rózsafák, Azt mondta az anyukám, Nem tilthatom meg) is közel álltak hozzám, de nem éreztem bennük azt az őszinteséget, mint az Illésben, a Trombitás Frédi vagy a Petróleumlámpa nekem semmit nem mondott. Igaz az Illésnek is volt Sárikája, nem is bocsátottam meg sokáig.
Rég volt. Biztos, hogy élőben először a Corvin mozi beat-matinéján hallottam őket először. Ezek olyan vasárnap délelőtti koncertek voltak. (Még egy Omega koncertre emlékszem, amit itt hallottam.) Ez már azt hiszem, az Ezek a fiatalok után volt, vagy úgy nagyjából azzal egy időben. Biztos, hogy a filmnek is nagy szerepe volt abban, hogy hosszú időn keresztül ők voltak magasan a legnépszerűbbek az országban. Azon az első koncerten még az első részben külföldi számokat játszottak és csak a második részben saját dalokat. Nem sokkal utána az Egyetemi Színpadon már csak néhány külföldi számot játszottak a koncert elején. Aztán innentől kezdve havonta legalább egy Illés koncerten voltam. Egy kicsit talán függővé is váltam. Minél többször hallottam őket, annál inkább hiányoztak. Egy közösség részének érezhettem magam. A szalagavatómról is a hivatalos rész után leléptem, inkább mentem az FMH-ba Illésre. Sokat nem vesztettem, tényleg nem volt egy nagy buli. A MOM kultúrház kupolájában tartották. Eredetileg a Rangers (Corvina) zenélt volna, de egyéb elfoglaltságuk miatt sűrű bocsánatkérések között lemondták. Helyettük egy Coctail nevű szolid szalonzenét játszó zenekar játszott. Az osztálytársaim örültek a potya büféjegynek, amit odaadtam nekik, néhányan elitták a kabátjukat – a ruhatári jegy ugyanolyan volt, mint a büféjegy – nagyjából. ennyi. Ennél biztos jobb volt a koncert. (Ez volt a kitérő a kitérőben.) A szóbeli érettségi előtti napon a változatosság kedvéért az Egyetemi Színpadra mentem koncertre, a Kossuth Lajos utcában futottam össze egy osztálytársammal, akkor kérdeztem meg tőle, mégis hányra menjek be másnap az iskolába.
S-ékkel együtt 68 nyarán a kelenföldi lakótelepre költöztem, ekkor ősszel alakult meg az FMH-ban az Illés klub, első időben még csak levelező klubként, de az ott rendezett koncertekre is csak klubtagok kaptak jegyet. Természetesen azonnal beléptem. Aztán nekem jött egy év katonaság, az Illésnek egy év vidékjárás, de aztán csak beindult a körteremben az Illés klub. Kezdetben hatalmas tömeggel, minimum kétszer kellett sorban állni, hogy valaki jegyhez jusson, egyszer adtak valami zseton félét, aminek a birtokában a következő héten már volt esély arra, hogy jegyhez is hozzá jussunk, ekkor viszont a zsetonra nem volt semmi esély. Egy félév után aztán már minden héten be lehetett jutni, és ha csak lehetett, ott is voltam minden szerdán.
Szokás volt őket magyar Beatles-ként emlegetni. Persze volt hasonlóság, és talán volt egy tudatos követés is. Nekik is volt fehér borítós lemezük (Human rights), volt egy LSD daluk (Lány sétál a domboldalon), volt indiai dallamvilágot idéző daluk szitár kísérettel (Approximáció). Ugyanakkor egy időben ex-music-nak nevezték a zenéjüket, arra utalva, hogy saját, semmi másra nem hasonlító hangzásviláguk és stílusuk van. A hivatalos magyarázat szerint, ami csak a kóbor apácák megtévesztésére szolgált. Mi tudjuk, hogy az ex-music, valójában sex-music, mint ez egyik plakátról egyértelműen kiderült.
Azt hiszem szükségszerű, hogy valamennyire szemben álltak a hatalommal. Váncsa István definíciója szerint ez az a generáció volt, amelyik szeretkezni szokott, miközben az akkori hatalomnak az lett volna kedves, ha beállunk a sorba és némán masírozunk. Mielőtt piedesztálra emelném a nemzedékemet, azért megjegyzem, akkor is voltak ifjú gárdisták, akik önként és dalolva masíroztak. Arról nem beszélve, hogy az akkori lázadók közül, hányan beálltak a sorba és masíroznak. Az akkori közízlést is meglehetősen irritálták, így a politikai szankciók akár még népszerűek is lehettek. Mert minden rosszat a kommunisták okoztak, ezeket a hosszú hajú huligánokat is hangos zenéjükkel. 
Ha lenne még egy életem
és újra kezdeném
másként lenne minden, igen
a napjaim veled élném, veled élném
Néha arról álmodom
egy másik csillagon
megtalállak téged, igen
s a napjaim veled élem, veled élem
Tudom ez csak álom
Tudom ez csak álom
Az utca másik oldalánha újra látlak én
és könnyes szép szemedben, igen
ez a dal csak egy emlék
csak egy emlék, egy emlék
egy vallomás
Ez volt az utolsó dal az utolsó Illés lemezen. Gyönyörű búcsú. Ami utána történt borítsa feledés.
Epilógus
2001-ben ott voltam a Népstadionban a szuperkoncertnek nevezett Illés-Metro-Omega koncerten. Eltekintve attól az apróságtól, hogy több km távolságra voltam a színpadtól, minden úgy szólt, mint mondjuk 72-ben, csak egy pillanatra nem éreztem, hogy ez belülről szól.
Egyszer talán majd arról is, hogy Obsidiannak sem csak az Illés jelentette a zenét.
