Talán mondanom sem kell, az egyetem sem csak tanulásból állt.
Ha jól emlékszem, már írtam valami olyat, ez volt életem legszebb és legszörnyűbb öt éve. Így utólag belátom, nagyrészt saját magamnak tettem szörnyűvé. Ez volt kérlelhetetlen moralista korszakom. Képtelen voltam beilleszkedni, mindenkitől elvártam volna a tökéletességet, közben elvártam volna, hogy engem fogadjanak el olyannak, amilyen vagyok, nem voltam hajlandó semmiféle kompromisszumra. A nőkkel kapcsolatban még rosszabb volt a helyzet. Egyre gátlásosabb lettem, utáltam magamban az aranyos kisfiút, aminek sokan láttak, és a lehető legrosszabb arcomat mutattam. Szóval egy csődtömeg voltam.
Jellemző volt erre az időszakra, hogy kerestem magamat, kerestem a helyemet, volt egy csomó kérdésem, amikre nem kaptam választ, és ez akkor még nagyon zavart. Válaszok most sincsenek, de ma már különösebben nem zavar. Azt ekkor már tisztán láttam, hogy a gépészettel én is csak a gépezet részévé fogok válni, de a kérdéseimre nem fog választ adni, magamat ott nem fogom megtalálni. Kérdés csak az volt, hogy vállalom-e. Vállaltam
Néhány szót az anyagiakról. Első évben még rászorultam némi szülői támogatásra. Igyekeztem ezt a minimálisra korlátozni, de teljesen kiküszöbölni nem tudtam. Másodévben sikerült egy ösztöndíjszerződést kötnöm a MOM-mal – az akkor még csak tervezett, ma pedig már csak az emlékekben élő – zalaegerszegi gyárához. (Hát így lettem én zalaegerszegi.) Közben apámat is leszázalékolták, és úgynevezett nulladik kategóriás lettem, így lett tisztán havi 1100 Ft-om, a kollégiumi díj levonása után. Ez tényleg nagy pénz volt akkor, a MOM-ban kezdő műszerészként 5,60 órabért kaptam volna, és abból kellett volna fizetni a lakást és a kaját.
— Közbevetőleg elmesélem, hogyan jutott ebédjegyhez egy átlag kollégista. Be kellett menni a dékáni hivatalba csekkért, a csekkel elsétálni a postára, befizetni a kollégiumi díjat, a feladóvevény ellenében a kollégium gondnoknője adott egy nyugtát, amivel ismét irány a dékáni hivatal, ahol kaptunk egy ebédjegy utalványt, ennek ellenében a menzán néhány órányi sorban állás után megkaptuk a havi ebédjegy adagunkat. —
És miért volt jó, ha annyira rossz volt? Talán furcsán hangzik, de önmagában az, hogy volt időm és alkalmam, hogy keressem magamat, keressem a helyemet. Talán túl sokat is foglalkoztam magammal. Kellett ehhez az anyagi függetlenség is, de kellett az is, hogy ekkor érezhettem magam a leginkább szabadnak. Különösebb lelkiismeret furdalás nélkül csinálhattam azt, amihez éppen kedvem volt
Sokat olvastam. Végig tagja voltam a műegyetemi filmklubnak és filmesztétika körnek. Mindkettőt Csányi Miklós vezette. Az hiszem, nem mondtam még, filmrendező is szerettem volna lenni:DD A hetvenes évek közepéig majdnem naprakész voltam filmművészetből és filmtörténetből. Mára ebből jóformán semmi sem maradt.
Azt hiszem elég sokan ismertek, nagyon sok helyen jelen voltam, de soha nem én voltam a középpontban.
A diplomamunkám az ER-40 lyukszalagolvasó megbízhatósági vizsgálata volt. A MOM ösztöníjasaként természetes, hogy ott csináltam, a legfőbb szempontom az volt, hogy minél kevesebbet kelljen rajzolni. Az egyik évfolyamtársam a lyukasztó megbízhatósági vizsgálatát kapta, közösek voltak a konzulenseink is. A MOM-os konzulensünk, aki a témát kiírta sem tudta igazán mit vár tőlünk, a vizsgálatokra vonatkozóan volt már egy ESZR szabvány, a tanszéki konzulensünk stiláris kérdéseknél mélyebben nem foglalkozott vele. Úgy döntöttünk levezetjük a vizsgálatok matematikai alapjait. Piszkozatban az első hatvan oldal szó szerint megegyezett mindkét dolgozatban. Szerencsére matematikusoknak adták oda bírálatra, végig élvezkedték, hogy hülye gépészek minek ütik bele az orrukat a matematikusok dolgába, és négyesre értékelték. Állítólag egy irodában dolgoztak, biztos észrevették, hogy közös munka, de nem foglalkoztak vele. Ha egy gépésznek adták volna, valószínűleg átlapozta volna, kereste volna a rajzokat, és miután csak néhány vázlatot volna, értékelhetetlennek találta volna.
Az egyetemi évekhez kötődik, még egy nagyon fontos esemény. Ekkor ismerkedtem meg Picivel.
Erről majd legközelebb.
