Nem ez a kérdés.

Gondolatok Tutyika írása kapcsán.

Egy kis magyarázkodás, már hogy miért nem hozzászólásként írom ezt. Amikor Tutyika feltette az írását, nekem már végéhez közeledett a munkaidőm, épp csak futtában el tudtam olvasni, másnap reggel, amikor igazán figyelmesen el tudtam olvasni, már hetven fölött volt a hozzászólások száma, és bevallom, nem szívesen szólok hozzá hetvenvalahányadikként, másrészt úgy éreztem, ez többet érdemel pár mondatos odavetett kommentnél, aminél többet munka közben nem nagyon tudok elkövetni.

Hol is kezdjem?

„Nincs egy csepp mézem sem az életem kenyerén, amit csak úgy önmagam örömére kenegethetnék. Valami más, valami saját, valami nem a megszokott mézfajták közül, például, hogy szeretem a gyerekem, sok örömet szerez a családom:”

Valamikor középiskolában egy dolgozatban írtam hasonlókat. Nem pont ezekkel a szavakkal, de a lényegét tekintve ugyanezt, szükség van valami pluszra, ami kiemel bennünket a mindennapok robotjából. Talán annyi idős korban még sokan gondolkodtak hasonlóan, aztán elmúlt náluk. Megkomolyodtak

Tisztesség.

Az erkölcsről szólván legtöbb ember csak a hatodik parancsolatra gondol. Ha egy nőre azt mondják, erkölcstelen, szinte biztos arra gondolnak, kurválkodik, és nem csak az számít kurválkodásnak, ha valaki ki áll az utcasarokra és pénzért árulja magát. Elég az hozzá, hogy élvezi a szexet ráadásul nem is csak egy partnerrel.

—

Írtam már egyszer róla, egyáltalán nem törvényszerű, hogy egy tartós kapcsolatban a szex egy idő után rutinszerű, unalmas kötelességteljesítéssé váljon. Ha egy férfi azt várja el a feleségétől, hogy szakácsnő vagy házvezetőnő legyen, akkor az az esetek többségében elfogadja ezt a szerepet, és egy idő után már nem is akar más lenni. Vagy a férj nem is ezt várná, de a feleség valamilyen mintát követve ezt játssza, és a férj, ha eleinte tiltakozik is ellene, végül elfogadja, mert ez neki is kényelmes. Aztán néhány év után jó esetben unják egymást, rossz esetben némán, vagy látványosan gyűlölik egymást. Igen, mert változtatni már nem tudnak, egymástól megszabadulni se tudnak, marad a gyűlölet, ami összetartja őket, még ha kifelé el is játsszák a mintapárt. Tudhatnák persze, hogy ez zsákutca, hisz ezer példán láthatták, mégis belemennek. Jelenhet-e a házasság örökös pinabérletet (faszbérletet)? Hát persze, hogy nem. Zsákutca ez is, megjátszott orgazmusokkal, kötelességszerűen letudott, gyors dugásokkal.  Persze, látszólag mindenki elégedett, igazából senkinek sem jó. Nemcsak a nőknek nem jó, a férfiaknak sem az. Lehet, hogy elégedettek magukkal, milyen nagy bikák ők, tudat alatt mégiscsak érzik, valami nincs rendben, és menekülnek. Menekülnek a munkába, garázslakók lesznek, elvégre ott mindig akad valami nagyon fontos barkácsolni való, buliznak a haverokkal, lényeg, hogy ne kelljen kettesben lenniük a feleségükkel, csak aludni járnak a lakásba. És bizonyítani akarják, nem velük van a baj, idegenben igenis többre képesek egy gyors numeránál.

Mi a titok? Nem tudom. Azt hiszem nincs mindenkire érvényes recept. Talán az egymásra figyelés, empátia, egymás társnak tekintése. Soha ne csak az anyát, feleséget, szakácsnőt, (apát, férjet, villanyszerelőt) lássunk a másikban, hanem a nőt (férfit), teljes ember. És ekkor talán időnként belefér egy gyors dugás is, és az sem tragédia, ha néha-néha elmarad az orgazmus. Elvégre nem vagyunk egy sexmachine, aki gombnyomásra a kívánt program szerint működik. Talán még az is megbocsátható, ha megbámulunk egy tinilányt a strandon.

Kell-e ehhez szilikonmell?

Egy kitérő.

Sok helyen tényleg létezik egy, nem is tudom, vélt vagy valós megfelelési kényszer, nem elég a munkánkat jól elvégezni, hanem látványosan bele is kell szakadni. Vonatkozik ez egyaránt férfiakra és nőkre. Talán a nőkben nagyobb a késztetés, hogy megfeleljenek az elvárásoknak.  Volt olyan munkahelyem, ahol csak az számított jó dolgozónak, aki szemmel láthatóan ideges volt, ordítozott a többiekkel. Hogy tudsz te ilyen nyugodt lenni, amikor...? Hát persze, ha én is ordítoznék, sokkal előbbre lennénk.

Még egy (látszólagos) kitérő.

American beauty. Az egyik kamaszlány minden zsebpénzét félreteszi, mert mellformázó műtétre gyűjt. Ezt ugyanúgy megfelelési kényszer, mint a megszakadni a munkában.. Megfelelni az agresszív szépségipar, a filmek, reklámok által sugallt, a környezetünkből érkező elvárásoknak. No igen, és mit csináljon az, aki bármit tesz is soha nem lesz belőle hosszúcombú, atomseggű, nagymellű nő?

Akkor implant vagy nem implant?

Te már elkeltél, neked már nem kell...

Nem kell divatosan öltözködnöd, nem kell fodrászhoz járnod, nem kell vigyázni az alakodra. Ez mind pénzbe kerül. Eladó sorba került, eladó lány... Aki eladó, annak még van értéke, érdemes rá pénzt költeni. De utána minek? :DD

Hát igen. Még valahol mindig itt tartunk. Miért is kellene a házassággal megszűnni egy nőnek nőnek lenni, inkább ki kellene teljesednie, és ehhez hozzátartozik, hogy szépnek érezze magát. Nem a férje kedvéért, nem más férfiak kedvéért, hanem saját önbecsülése kedvéért, és ha úgy érzi ehhez szilikonmell kell, akkor miért ne lehetne szilikonmell. Feltételezve most azt az ideális állapotot, hogy pénz nem számít.

Csak úgy mellékesen. Ha megnézek egy képen egy fedetlen keblet, sokszor megjegyzik, oh hát az csak szilikon. Na és? Kit érdekel, attól az még nagyon szép. Ennél közelebbi kapcsolatba még nem kerültem vele.

Ne bízzunk ám abban, hogy egy új generációval majd sok minden megváltozik. Ha a vejem elolvasta volna Tutyika írását, nagy valószínűséggel lehülyekurvázta volna, és nagyjából lányom is egyetértett volna vele.

Szóval elég reménytelennek tűnik meggyőzni egymást. Talán ha elfogadjuk, nem a mienk az egyetlen helyes értékrend. És lehetőleg ne hülyézünk le senkit.

Ugye Rubintrékát azért nem kell szeretni?