Ez a történet már megjelent a Tanmesék c. blogomban. Most Kalimpa: állomás című írása idézte fel bennem. Nem saját történet, valamikor régen olvastam valahol.
Élt egyszer régen egy kicsike ember egy kicsike faluban, egy kicsike házban a kicsike feleségével. Boldogan éldegéltek az emberek ebben a kicsike faluban, nem is ment soha senki a falu határán túl. Ám egyszer ez a kicsike ember elhatározta, hogy elindul világot látni, mert nagyon kíváncsi volt rá, hogy élnek máshol az emberek. A kicsike felesége három napig készítette neki az útravalót, amit bepakolt a tarisznyájába. Elindult hát a kicsike ember, és ment egészen addig, amíg rá nem esteledett, akkor letelepedett, levetette a csizmáját, és beállította menetirányba, hogy reggel tudja, merre kell menni, és elaludt. Hajnaltájban azonban arra járt néhány pajkos legény, és megfordították a csizmáját. Így reggel a kicsike ember elindult visszafelé, estére vissza is ért a kicsike falujába.
- Ejnye, ez a falu pontosan ugyanolyan, mint az én kicsike falum gondolta magában.
Aztán megpillantotta házát.
- Ez a ház szakasztott olyan, mint az én kicsike házam.
Benézett az udvarra, ahol a kicsike felesége éppen ruhákat teregetett.
- Ez a kicsike asszony pedig megszólalásig hasonlít az én kicsike feleségemre. Úgy látszik, az egész világon minden olyan, mint az én kicsike falumban, nem is érdemes tovább vándorolnom.
Bement hát a házba, és élete végéig ott élt kicsike asszonyával, de állandóan sóvárogva gondolt vissza az ő kicsike falujára, ahol várja őt egy kicsike házban a kicsike felesége
