Ez lett házasságunk legválságosabb időszaka.
Elvileg minden okunk meglett volna rá, hogy boldogok legyünk, folyamatban volt kislányunk örökbefogadása, épült az otthonunk, mégis ez lett házasságunk legválságosabb időszaka.
Ha csak nem kellett kényszerszünetet tartani, hétvégeken voltak a nagymunkák, hét közben pedig munkaidő után még mindig kimentünk az építkezésre, és csináltuk, amit mesterek nélkül el tudtunk végezni. Egyszerűen nem maradt energiám, hogy az otthoni gondokkal foglalkozzam, elvártam volna Picitől, hogy oldjon meg mindent, és engem ne terheljen vele. Közben ő is egyre nehezebben viselte el a bezártság érzést, kettesben, az albérleti szobában. Amire hazaértem a kislány rendszerint már aludt. Nem voltak nagy veszekedések, csak mindketten úgy éreztük, cserbenhagyta a másik, akkor is, ha értettük az okokat.
Emlékszem milyen boldog volt a kislány, amikor orrmandula műtétre vittük, mindketten fogtuk a kezét, úgy sétáltunk el a kórházig. Ritka, kivételes alkalom volt az ilyen.
Közben zajlott az örökbefogadás is. Neurológustól is kellett szakvéleményt kérni. Egy hajnali betonlocsolás után, munkába rohanva ejtettem útba. Később, amikor Pici is eljutott hozzá, a doktornő valami olyat mondott neki, én egészen különleges ember vagyok. Nem tudom, mit láthatott bennem.
Néhány szót pénzügyekről. Nem emlékszem már mindenre. Ami biztos, a lakás elfogadott költségvetése 520000 Ft volt, és ennél többet akkor nem is költöttünk rá, mert nem volt miből. Az OTP-től 313000 Ft kölcsönt kaptunk, ehhez jött még hozzá az ifjúsági takarékbetét után kapott különkölcsön (~30-40000Ft), ami beleszámított a készpénz alapba, és két vállalt gyerek után kapott 60000Ft szocpol. Kértem a munkahelyemen is kölcsönt, de azt pénzhiányra hivatkozva elutasították. Nagyjából 100000Ft-tal vágtunk bele az építkezésbe.
Később egy ifjúsági parlamenten az igazgató elvtársúr büszkén jelentette ki, minden jogos lakástámogatási igényt kielégítettek. Ekkor azért én felálltam, és megjegyezetem, ezek szerint az én igényem nem volt jogos. Kárpótlásul rám hivatkozva vezették be a cégnél a rugalmas munkaidőt:DDD
Akkor most folytatom ott, ahol az előzőrészt félben hagytam. Télen volt egy kis pihenő. Miután a belső munkákat már mindenkinek saját magának kellett megoldania, már ekkor elkezdtem a mesteremberek szervezését, nagyjából sikerrel. Autóm nem volt, akkoriban telefon még ritka volt, mint a fehér holló, elég körülményes volt valakit megtalálni, és időpontot egyeztetni.
Tavasszal elkezdődtek a belső munkák. A fizikai munka már kevesebb volt, bár volt vakolás és aljzatbetonozás, sokkal több volt a rohangálás és a szervezés.
Örültem, amikor egy villanyszerelő ajánlkozott, egy gonddal kevesebb gondoltam. Azóta már megtanultam, nem szabad előleget adni, akkor még természetesnek gondoltam, a szükséges anyagokat nem a saját pénzén szerzi be, kifizettem neki, amit kért. Az elején még nem volt különösebb gond, bár már akkor is előfordult a kőművesek már vakoltak abban a szobában, ahol ő véste a falakat. Később aztán majd mindiga jövő hétre ígért bármit is. Volt, amikor megígérte, ha segítek neki, hozzám jön dolgozni – vettem ki szabadságot, ami amúgy sem sok volt – segítettem neki odavinni a cuccokat, aztán némi fejvakarás után bejelentette, mégis inkább egy ügyvéd úrhoz megy dolgozni. Legalább a szerelvények ekkor már nálam voltak. Végül börtönbe került, mert egy önkéntes rendőrrel összeverekedett a kocsmában (ezért dolgozott olyan szorgalmasan az ügyvéd úrnak), és az apja fejezte be a villanyszerelést.
Az utolsó nagy közös munka a külső vakolás volt, valamikor októberben. Az utolsó előtti nap ebéd után elsötétült előttem a világ, elszédültem. Egy félórányi pihenés után folytattam a munkát, szerencsére akkor éppen nem volt nagy hajtás. Akkor már napok óta lázas voltam, egy kiújult hörghurutra gyanakodtam. Reggelre semmi erőm nem volt, valahogy átmentem a körzeti orvoshoz. Nagyon ijesztően nézhettem ki, az orvos, amikor kinézett soron kívül behívott. Kikérdezte a panaszaimat, elnézést kérve fölnyúlt a fenekembe, gyomorérzés gyanújával azonnal mentőt hívott, és küldött a kórházba. Pici közben rábízta Vicát (a kislányt) a háziakra, amire mentő odaért, ő is ott volt az orvosnál, a kórházból kiment az építkezésre, elmondani, mi történt. Nagyon együtt érzőek voltak, azt mondták neki, inkább egy segédmunkást küldött volna maga helyett. A körzeti orvos nem tévedett, valóban egy vérző nyombél fekély volt. Hát igen, egy vérző szívben van valami magasztos, de egy vérző gyomor...
Akkor már egy hete mindennap az építkezésen dolgoztunk, nem túl egészséges életmóddal. Otthonról már öt körül el kellett indulnom, hogy hatra kiérjek, csak egy kávét dobtam be indulás előtt, munkakezdés előtt még egy feles, és csak kilenc körül álltunk le reggelizni. De lehet, hogy egyszerűen csak betegségbe menekültem.
Nem sokkal előtte Pici felmondta az albérletet, nem akarta tovább fizetni. Nem hitt nekem, hogy nem lesz még lakható állapotban. Még a kórházban voltam, amikor kiköltöztek. Ezt a költözést legalább megúsztam. Az alsószintet sikerült valamennyire lakhatóvá tenni. Fűteni lehetett, már ott voltak, amikor kész lett a villanyszerelés, víz volt, a vécét nem lehetett használni, a szennyvízgyűjtő még nem készült el.
Mint két résszel ezelőtt már céloztam rá, ebben a rosszban is volt valami jó. Néhány héttel az után, hogy újra elkezdtem dolgozni, ismét kaptam egy meghívót a kiegtől, ahol a kórházi zárójelentéssel jelentem meg, és alkalmatlannak nyilvánítottak. Így úsztam meg végleg a katonaságot.
Amúgy múlt héten volt a 34. házassági évfordulónk.
Folytatás
