Az ember gyanútlanul színházba megy, és szemben találja magát a politikával.

„Krámer György rendezői koncepciója mentén a két felvonásnyi eseménysor – amelynek középpontjában Olivér élet- és sorstörténete áll – a néző számára követhető, egységes előadás benyomását keltette, még akkor is, ha a két felvonás tartalmi és hangulati eltéréseket foglal magában.”

Egy mondat kedvenc egerszegi színikritikusom tollából.

Hát tőlem ilyet ne várjatok.

Felejthető előadás. Jó pár évvel ezelőtt már bemutatta az egerszegi társulat. Az az előadás valahogy jobbnak tűnik emlékeimben. Lehet, hogy csak a megszépítő messzeség. Vagy akkor még tizenegynéhány éves lányommal néztem meg, és egy kicsit talán az ő szemével is láttam.

Sok gyerekszereplőnek sok rokona és ismerőse van, akik mind látni akarják Pistikét.

Az előadás legnagyobb pozitívuma a koreográfia, aminek végre nem a páros lábon ugrálás volt a leglátványosabb eleme. Ha úgy vesszük ez is nagy eredmény.

Az előadás végén felolvasták a színház művészeinek és dolgozóinak felhívását az igazgató választással kapcsolatban. Az eredmény már akkor borítékolható volt, és mint azóta már közismert, nem történt csoda.

Jobbikrajongó fideszaktivistánk azonnal lelkendezett, hogy győzött a VÁLTOZÁS. Amikor visszakérdeztem, mégis milyen változás várható, azt mondta, azt nem tudja, és nem is fontos, az se baj, ha rosszabb lesz, csak változzon. Hát nem tudom.

Vagy mégis?

Rendezői koncepció híján az egymást követő jelenetek egyetlen közös jellemzője, hogy mindegyik egy Olivér nevű – a szerep szerint alultáplált, éhező, de szemmel láthatóan jó húsban lévő – kisfiú körül forognak, néha követhetetlenül lerövidítve, csupán csak a táncra és zenére koncentrálva, a minimális díszletben a mozgások néha értelmetlen rohangálásnak tűnnek. Mentén.