EvvanJ

Ma a pillanatok szépségeiről írtam volna egy kis elmélkedést. Nem jött össze.

Helyette egy vers. Talán jobb, mint, amit én írtam volna.

A SZEMKÖZTI PERONON

A szemközti peronon néma mozdulatok, értelmetlenné vált szavak, majdnem tökéletes szimmetria, láthatatlan fal, talán egy kis sajnálkozás.

Büntetlenül nem lehet átlépni a tükrökön a szerelem szemeivel, egyesek folyók maradnak, mások vízbe fúlnak, s ha szerepet cserélnek az is kölcsönös, tehát semmi sem változik. De vannak, akik vízbe fojtanák a folyókat és felélesztenék a vízbefúltakat, Lorca valóban ostoba kiscsibéje, amely nem szerette a tojásokat, de szerette az embereket.

Vannak, akiket az idő elválaszt, és vannak, akiket közelebb hoz egymáshoz. Van a szerelem ideje és a bőrünkből kibújás ideje. Vannak, akik már mindent megpróbáltak.

Mindig van egy útkereszteződés, ahol ketten nem egy irányba indulnak tovább.

Aztán egy este kikötünk, ugyanazt a nyelvet beszéljük; jön egy egészen picike pillanat, mikor szívhegyünkkel érintjük egymást, s ez bízvást felér egy örökkévalósággal; az ember valóban úgy érzi, hogy már nem csak kiegészítés – cinkos lett az idővel szemben – egyik a másiknak kedvet ad az élethez, ahhoz, hogy tovább lépjen, hogy mindent el tudjon mondani. És a következő pillanatban megint mindent újból kell kezdeni. Megér-e az élet egy életet? micsoda dilemma, hogy nem hangyának születtünk, pontosan meghatározott programmal.

(Denise Miege)