Öt éve jelent meg obsidian a nyilvánosság előtt.
Öt éve jelent meg obsidian a nyilvánosság előtt.
Nem készítettem statisztikát, nem is látom értelmét, végül is nem a mennyiség számít. És az sem hatalmaz fel semmire, hogy milyen régen vagyok valahol jelen. Egy kicsit véletlen volt az egész. Véletlenül tévedtem a nolra. Valamilyen nyereménnyel kecsegtették azokat, akik regisztrálnak a nolblogra, az ilyenekre rá szoktam harapni. Volt néhány történetem, amelyekről úgy gondoltam, érdemes megosztani másokkal is. A történetek elfogytak, de közben meg ismertem egy olyan közösséget, amelyhez úgy éreztem érdemes tartozni.
Tényleg nem hittem volna, amikor elkezdtem, hogy még öt év múlva is blogolni fogok. Ehhez kellett a régi nolblog szellemisége is.
Ha ma tévednék véletlenül a nolblogra, úgy érzem, hamar elvennék a kedvem az írástól.
Nemrég akadt a kezembe a Fülepkének készített emlékkönyv. Akkor még békésen megfértek benne egymás mellett olyanok is, akik ma már csak gyűlölködve tudják egymást említeni. Szükségszerű, hogy így történt?
A nyugdíjas búcsúztatómra készítettem egy kis összeállítást a Ködös képek sorozatból, újra közben olvastam a hozzászólásokat is. Érezni letett az őszinte érdeklődést és szeretetet. Ez az, aminek nyoma sincs a mai nolblogon.
Persze van a sziget. Ott megvan a közösség, megvan az érdeklődés, megvan a szeretet. Csak. Kezdő bloggerként , hogy akad rá valaki?
