„Nehéz szavakkal csakis olyat írni, ami szavakkal nem közölhető. De nem lehetetlen.”

„Nehéz szavakkal csakis olyat írni, ami szavakkal nem közölhető. De nem lehetetlen.”

Be kell vallanom, csak most olvastam el az Iskola a határon-t. Nem nagy dicsősség. Evvan. Pedig más régóta ott volt a könyvespolcon, de valami mindig visszatartott, hogy leemeljem. Talán a Buda. Megjelenése után hamarosan megvettem, és elolvastam. Talán rosszkor. Nem fogott meg, és talán ez tartott vissza, hogy egy hasonlónak gondolt másik regényt elolvassak.

Valahogy így keletkeznek az előítéletek, és mint minden előítélet természetesen ez is hamisnak bizonyult.

Az Iskola a határon valóban zseniális.

„S a mese helyett érvényesül a sokkal döntőbb, ami sohasem témája vagy tárgya a regénynek – de maga a mű.”
Ottlik szavai ezek a regényéről. ebben a regényben valóban sikerül szavakkal olyat írni, ami szavakkal nem közölhető.

Nem akarok most a regény elemzésével foglalkozni, sokan megtették már. Engem egyszerűen lenyűgözött.

Akkor a Buda miért nem? Nem hagyott nyugodni, újra elővettem, és elolvastam.

Lehetett volna. Talán ezzel lehet legjobban jellemezni.

Az Iskola a határon folytatásaként tartják számon, és valóban ott folytatódik, ahol az véget ért, de térben és időben is szerteágazóvá válik. Vissza-visszatér a szombathelyi országúthoz, mert mégiscsak az jelentette az alapvető, jellemformáló élményt. Kinagyítva láthatunk fontos részleteket, jellemzően ezek is majdnem mind a régi iskolára vonatkoznak. Az idő múlásával halványodnak, homályba vesznek az emlékek. Néha már az egész szétesik. A szálak megbonthatatlanul egymásba vannak gabalyodva, a szétszálazással elvesztjük az egészet.

Lehet, hogy kudarc, de benne van egy zseniális regény lehetősége.