És mindannyiunknak szól a müezzin.

Két könyv, egyetlen közös bennük, nyomasztóan hatnak az olvasóra.

Onagy Zoltán: Cerinka

Nem tudok szabadulni tőle. Pedig voltak figyelmeztető jelek.

Figyelmeztethetett volna a regény alcíme:

Egy háborús csecsemőgyilkosság hiteles krónikája

Figyelmeztethetett volna a mottóul választott Barth idézet:

„Az ember so’se is volt jó,

ma sem jó, so’se is lesz jó.”

És figyelmeztethetett volna ez a, már a regény elején elhangzó, iszonyú mondat:

„Ha lány, élhet, ha fiú, úszik…”

Nincs remény, nem fordulhatnak jóra a dolgok. Nem talál megoldást a krónikás, aki, ha nem is tevőlegesen, de a gyilkosság részesévé válik. És nem talál megoldást az olvasó sem. Lehetne moralizálni, lehetne beszélni az emberi élet tiszteletéről, de tudjuk, mindez hasztalan.

Nincs remény.

És mindannyiunknak szól a müezzin.

Siegfried Lenz: Gyászperc

Valamikor a hetvenes években véletlenül akadt a kezembe a Németóra, és megfogott, utána egy ideig mindent elolvastam Lenztől, de már vagy húsz éve semmit. Most egy netes könyvkiárusításon akadtam rá a Gyászpercre.

Más, mint Lenz többi műve, legalábbis az általam ismertek.

Egy szerelem története. Egy tanárnő és a diákja közti szerelemé. Magától értetődő és természetes az érintetteknek, de ugyanakkor vállalhatatlan és titkolnivaló a külvilág előtt.

Magától értetődő és természetes lehetne az olvasónak is, mégis nyomasztó hisz a tanárnő iskolai gyászszertartásán emlékszik vissza a fiú a szerelmükre. Nem Rómeó és Júlia szerelmi tragédiája, és Love story édesbús története. Egy váratlan és értelmetlen ostoba baleset.

De a fiúnak örökre megmarad egy kép, amit nem oszthat meg senkivel, kettejük közös lenyomata a párnán.

És Stella, a tanárnő, (csak lábjegyzetben lefordított) utolsó üzenete:

„A szerelem, Christian, melengető, sodró hullám.”