Lehet, hogy az én hibám, de Szentpéteri Csillát soha nem kedveltem igazán. Nem tudom, miért.
Lehet, hogy az én hibám, de Szentpéteri Csillát soha nem kedveltem igazán. Nem tudom, miért.
A legutóbbi jazz-szerda keretében ő lépett fel a zenekarával (az eredeti terv szerint Zséda is jött volna, de ő betegség miatt lemondta). A hó helyzet miatt azért is izgulni kellett, egyáltalán meg lesz-e tartva a koncert.
Nem győzött meg. Elismerem, virtuózan zongorázott, nagyszerű zenészek kísérték. Mégsem. A feldolgozásai inkább elvettek, mint hozzátettek az eredetihez. A saját szerzeményei megmaradnak a zenei közhelyek szintjén. Szerintem. A hozzájuk fűzött hosszas magyarázatok csak erősítették ezt az érzés Pinkfiksőn. Amúgy semmi bajom vele, csak na akarják, úgy eladni, hogy ez valami nagyon mély, és nagyon fontos.
„Egyik fellépése után odament hozzá egy férfi, s elmondta, tizenöt éve abban a hiszemben élt, hogy neki már nincsenek érzései... A koncertje alatt azonban megtalálta őket.”
Ezek a sorok vezetik be a koncertről szóló beszámolót a helyi lapban. Jellemző. Mindenki tudja, hogy nem igaz, mégis…
El lehet játszani a Monti csárdást tangó ritmusban, érdekes is, de se nem igazi tangó, se nem igazi csárdás.
